 |
| Egy sima depresszióval - így, járvány idején - nehéz helyzetben vagy |
Azon eseten kívül, ha nem akarsz magad, vagy más ellen fordulni?
Bár első pillantásra nem úgy néz ki, mintha kapcsolat lenne az alaptéma: demencia, és mondjuk a depresszió között, ám ez koránt sincs így.
Nem minden depressziós lesz demens, viszont a legtöbb demens valamikor depressziós lehet.
Épp ezért "érdekes" téma jelenleg mi a helyzet egy pszichiátriai osztályon, egyáltalán hogy lehet bekerülni oda.
Hát - elég körülményesen.
Hősünk elmúlt ötven, egy súlyos depressziós időszakon túl. A gyógyszerek beállítása nem sikerült, még egy év múltán is közel ott köröz a saját maga által gyártott problémákkal, ahol annak előtte, sőt - utóbbi időben még romlott is az állapota.
Első kórházi kezelése után a javulás nagyjából 1 hónapig tartott, utána már megjelent az állapotot oly sokszor kísérő tünet, a hasmenés. Vele a feszültség, szorongás is. Persze erről nem egyből számolt be, nagyjából egy hetes átfutási idővel közölte hozzátartozóival. Két hónap kellett míg kikászálódott belőle. Lehet hogy egy újfajta gyógyszernek köszönhetően, egy plusz antidepresszáns - amit az étvágytalanságára írtak fel. Ezt is telefonos kapcsolattartás alapján.
Aztán már ez sem hatott, emelni kellett az adagot. Mindezt otthon, hisz még a pszichiáterrel is csak havonta, később már háromhavonta konzultált. Igen, telefonon.
A vírus miatt, ami egyik szorongása tárgya. Igaz, hogy oltották, igaz, hogy a szerológiai vizsgálat ki is mutatta az ellenanyag jelenlétét - ez őt nem nyugtatta meg, hisz "mi van ha mégis??
Aztán úgy gondolta, hogy a jó étvágy abból áll, hogy falni kell, és mindig, minden ételt kívánni. Hiába beszélgetés - hogy azért ez nem így van átlag esetben is, van olyan, hogy az ember csak azért eszik, mert egyszerűen kell.
És persze jöttek még hozzá lelkiismeretfurdalással tarkított szorongások, amiket egyszerűen semmilyen magyarázattal, átbeszéléssel nem tudott levetkőzni.
Itt sem használ az a fajta kitárgyalás, hogy ilyen másoknak is van, ha valaki azt mondja, hogy életében nem hibázott semmiben - az csak hazug lehet. A lelkiismeretfurdalás pedig részint jó is, mert ez biztosítja, hogy hasonló dolgokat később lehetőleg ne tegyek.
Egyik nap elfogadja a magyarázatokat, beszélgetések eredményét - másik nap kezdhetnék elölről.
Fárasztó, sőt - kimerítő.
Orvoshoz természetesen csak részben őszinte, de ugyanakkor egy idő után már családjával is ez a helyzet.
Tudja, nem lehet mindent elmondani, hisz kórház lehet a vége.
Irtózik a kórháztól, irtózik a gyógyszertől, irtózik a pszichiátertől, irtózik a pszichológustól (bár azt sem tudja pontosan mi fán terem, hisz időpontot foglalni szinte lehetetlen, a gondozó pszichiátere pedig röpke egy év alatt küldte át az államilag finanszírozotthoz, mindezidáig nem találkozott vele. )
És ezzel egyidőben elkezdte kerülni az embereket. Nem csak az utcán az ismerősöket. Nem - a családtagokkal is ugyanez esett. Ha a párja bement, akkor ő ki, ha kiment, akkor ő be, de persze ha feltette neki a kérdést, hogy mi a gond vele, akkor csak hallgatott. Vagy a szokásos - semmi.
Persze nyilvánvaló volt a magyarázat, nem akarta hogy belelássanak a fejébe.
Ez aztán annyira fokozódott, hogy már alig kommunikált.
Ezért aztán hívták a gondozó orvosát, akit két napig telefonon sem lehetett elérni. Ok, bementek a kórház pszichiátriai ambulanciájára.
Ott el lett mondva, hogy a gyógyszer nem működik, valamit tenni kéne. Az orvos rendes volt, az asszisztens már inkább arrogáns - feltette azt a kérdést: Én úgy látom, hogy inkább a hozzátartozója akarja hogy befeküdjön a kórházba. /Mintha nem kellene tudniuk maguktól, hogy egy beteg esetében hasonló helyzetben akarat az nincs. És érdekes, ő, a beteg átlátta ezt, mert meg is mondta az orvos szemébe, hogy ő jelen helyzetben nem tud dönteni.
Végül megoldódott a probléma, mivel úgy negyedórás beszélgetés után kitudódott, hogy sima osztályra nem kerülhet, merthogy Covid-zárlat van. Ilyenkor felvétel nincs, maximum az akut osztályra feküdhet be, azt meg a párja nem vállalta, hogy akár hetekig kábult, akár agresszív betegek között legyen - ez semmit nem javított volna az állapotán.
Jó, akkor hazamenetel, két nap után érték el telefonon a gondozó orvost, aki javasolta a gyógyszer adag növelését. Egy hétig némi eredmény volt látható, aztán minden visszafele sült el.
Közben látta saját orvosa is, a gyógyszerbeállítás kezdete utáni kb. 3. hétben. Bár ott is alig szólalt meg, az volt a konklúizó, hogy még várhatunk, sokszor csak 4 hét után látható eredmény.
Ezután pár napos javulás következett, majd ismét rosszabbodás - már csak nagyritkán szólalt meg, mindent úgy kellett kihúzni belőle órák hosszat tartó rábeszéléssel, sokszor zsarolással.
Közben már a vérnyomása is mind jobban emelkedett, átlagban 160 körüli fekve, nyugalmi állapotban a pulzusa rendszeresen 100 fölött volt úgy, hogyha nem volt ideges, akkor ilyen problémája sosem volt. És csak rosszabbodott napokon keresztül.
Hétvége lévén bementek a sürgősségire, ahol EKG-t csináltak, beszélgetett vele egy emberke - pontosabban adatokat vett fel - hozzátartozót a kutya nem kérdezte meg - majd azt mondták, jönni fog a pszichiáter és az majd eldönti mi legyen. Mindenesetre egy bogyót adtak a magas pulzusra, de hogy mit - azt még a kiadott papírok orrára sem kötötték.
Pszichiáter nem jött, hanem egy általános orvos vizsgálta meg. Megállapította, hogy csak szavakban kommunikál, felhívta a pszichiátert telefonon és az azt közölte látatlanban, hogy nincs szükség kórházi kezelésre.
Így aztán folytatódott még az egész két napig. Közben ismét telefonos konzultáció a gondozó orvosával, aki teljes gyógyszerátállítást rendelt el. Erre aztán nem került sor, mert a pirulákat meg kellett rendelni, csak másnapra érkezett volna meg, viszont másnap reggel már olyan rossz állapotban volt betegünk, hogy menni kellett a pszichiátria ambulanciájára, ahol minden vita nélkül azonnal felvették az osztályra.
Teljes gyógyszerleállítás, teljes gyógyszerbeállítás.
A napok nagy része lebzseléssel telik kellemesen - ami egy depressziós, beszűkült betegnek lehet hogy eleinte jó, de később csak visszaveti. Hisz rengeteg idő van gondolkodni - az pedig senkinek nem tesz jót. Főleg ha hajlamos arra, hogy túlgondoljon valamit.
Meg persze sok közülük örül, ha nem kell tenni semmit. Egyszerűen el van. Hisz jó dolog az, ha az embert kiszolgálják. Majd egész nap fekszünk, alszunk, egy kis mászkálás ha kedvünk van. néha egy-egy rövid foglalkozás, azt átvészeljük, aztán jön valaki majd látogatni, hoznak ezt-azt, van mihez nyúlni - otthoni gond meg egy szál se. Nem csoda, ha legtöbbjük amennyire csak lehet szándékozik kinyújtani a kórházi bennlétet még akkor is, ha maga a bemenetel nem is volt ínyére.
Kiadják úgy őket, hogy a kórházi életet már egész jól tűrik, különösebb problémák nincsenek.
Aztán kilépnek a kórház ajtaján tarsolyukban a betartandókkal - szervezzen programokat magának, tartalmasan töltse ki a napjait, pihengessen is azért, változatosan étkezzen, stb.- szétnéznek a kapuban, aztán rájönnek, hogy "Hoppá! Ez a való világ, lehet hogy nem lesz minden olyan nyugis, mint odabent".
Minden pszichiátriai kezeltnek rendszeresen - legalább egy ideig - pszichológushoz kellene járnia. Egyrészt feldolgozni a feldolgozandókat, hisz a gyógyszer csak tüneti kezelés, másrészt megtanulni átlátni a problémákat, és megtanulni mindenben meglátni a jót. Hisz ez a legnagyobb baj - hogy ezt nem érzékelik, a család pedig ebben ténylegesen egyszerűen képtelen segíteni, hisz ők más nézőpontból látják a dolgokat, mint egy szakember. És persze nem ártana segítség a családtagoknak sem, hisz ők sincsenek nyilván teljesen fitt állapotban. Rettenetesen megterhelő lehet egy depressziós családtag mellett élni, megpróbálni valahogy segíteni, és rájönni, hogy nem lehet. Nem tud. És ugyanezeknek az embereknek kell a kórházi kijövetelkor mosolyogva várni, hogy vajon sikeres-e az új gyógyszer, és elmélkedni rajta, hogy vajon mivel segítek, és mivel hátráltatom a javulást.
Ők is megérdemelnének egy csepp segítséget.
Úgyhogy ahogy bejutni nehéz, a kifele vezető út sem egy örömmenet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése