Depresszió - pszeudodemencia

 

Aki ápolt már demenciában szenvedő beteget az tudja, hogy ez a betegség a depresszióbal kart karbaöltve jár. 

Előfordulhat az Alzheimer-kór bevezetéseként - előszobájaként, sokszor pedig a demencia kezdeti időszakát jellemzi - és van egy furcsa, pszeudodemenciának nevezett állapot, ami már csak nevéből adódóan is nyilvánvaló (áldemencia magyarul) hogy a beteg nem a tünetegyüttes hatásait "élvezi", hanem a depressziója pusztán a demencia tüneteit utánozza. 

Ez nyilván egy szakterület, átlagember ehhez nem sok mindent tud hozzáfűzni, maximum tapasztalatokat. 

Egy biztos - mi ketten ápoltuk anyósomat, sajnos már elment másfél éve, előtte egy évig otthonban volt, de nem mondanám, hogy tökéletesen rendeztük sorainkat. 

Párom komoly depressziós időszakon van túl (legalábbis valamennyire), ami eleinte a  szokásos tüneteket hozta: levertség, étvágytalanság, kedvtelenség, jóvőkép nélküliség...stb. - ami mára átalakult, a súlyos depresszióból kilábalt, viszont jött egy olyan állapot, ami dekoncentráltsággal, szétszórtsággal, döntésképtelenséggel, hallgatagsággal és nagyfokú "lustasággal" jár. Amikor nincs az embernek kedve semmihez, ha szólnak megcsinálja ímmel-ámmal, de ha nem, akár egész nap elbóklászna ha tehetné. 

És a legjobb, hogy én is felfedeztem ezeket a jeleket magamon - amúgy is jobban benne vagyok ebben a témában, és amilyen betegséggel foglalkozik az ember - nagy eséllyel előbb-utóbb a tüneteit is észleli saját magán. 

Ám ezt most nagy eséllyel nem ez a jelenség, hanem mivel mindketten ugyanazon az időszakon vagyunk túl - ez még mindig a depresszió, csak egy leblokkoló formája. 

Ugyan próbáltam utánanézni mindenfele - eddig még nem igazán találtam magyarázatot erre. Hogy miért? Miért így jelentkezik a depresszió sok esetben. 

Az én kis "paraszteszemmel" úgy raktam össze, hogy van az ember aki ápoló, és van a betege, aki ugye állandó új tünettel lepi meg környezetét. Ez egy nagy teher, ugyanakkor valahol ha meg akarom érteni rá kell állnom a gondolatmenetére - már amennyire lehet. 

Mellette látom a leépülését, lassan olyan már mintha halott lenne, mert már se külsőleg, se belsőleg nem hasonlít saját magára - és ápolom, és ápolom, és ápolom. Mellette alvás, pihenés, kikapcsolódás - annyira minimális, hogy az semmire sem elég, a szervezet nem tud föltöltődni. Erről szól minden nap. Nappal és éjszaka. Valahol piszkosul leterhelődik a szervezet, amit teljesen talán egy élet során kipihenni nem lehet.

Nem véletlen, hogy azoknak akik  demens beteget ápolnak életükben, és önmaguk is megéltek  egy bizonyos kort  - nyilván hozzátartozóként - jóval nagyobb az esélyük arra, hogy ők is megbetegedjenek. Igen - demenciában. Meg persze jöhet depresszió is - tálcán kínáljuk fel magunkat rá. 

A pszeudodemencia és a valós demencia között az a különbség, hogy akarattal (ami persze egy depresszióban elég kevés lézeng) ki lehet jönni. Nyomtalanul gyógyul. Ezt valahol érzi is az ember - mert nem igazán akaródzik orvoshoz menni. Tudod, hogy a teszteket - hisz már nagy eséllyel ismered amúgy is - meg tudnád kapásból csinálni, de ez a rossz érzés ami rádtelepedett nem enged gondolkodni, nem látod a jót, ha tükörbe nézel egy megszomorodott ember pillant vissza rád, a szemed nem csillog, és sokszor úgy érzed már, hogy nem tudsz semmit, jártatni kell az agyad hogy letisztázd épp milyen nap van ma, ismert emberek neve nem ugrik be gyorsan, akár egyáltalán nem. Szórakozott vagy, simán elfelejted hová tetted a kulcsodat, találkozókról megfeledkezel. De azért van mikor kicsit jobb, mikor majd minden flottul megy. Érzed, hogy valamit tenni kéne, csak nem igazán jön össze. 

Ezért fontos, hogyha ápolóként, vagy minden előzmény nélkül demencia tünetét észleljük magunkon amúgy is elég rossz passzban (hangulatváltozások, sokszor akár olyan sírhatnék állapottal, koncentrálási problémákkal, figyelmetlenséggel, izgágasággal - ugyanakkor érzed magadról, hogy te tudnál gondolkodni, ésszerűen cselekedni, csak  valahogy képtelen vagy átlag pillanatokban jól témára figyelni) - akkor próbáljuk meg valami több órás olyan elfoglaltságot találni ami annyira leköt, hogy nem tudunk saját sirámainkon elmélkedni. Sokáig mindenesetre ne kísérletezz. Ha komoly gond nincs, akkor az életmódváltásnak gyors javulást kell hozni. Persze ez legtöbbször nem elég, mert egyedül egy mély depresszióból szinte lehetetlen véglegesen kilábalni  - nem árt egy szakembert is felkeresni, ő célzott tanácsokat tud adni, főleg ha már öngyilkossági gondolatok is felmerülnek, de enélkül is.  És persze azt is megállapítja a neurológus, vagy pszichiáter , hogy valóban pszeudodemenciáról van-e szó. Ha igen, már az egy gyógyír - hisz legalább megnyugszunk, hogy úgy néz ki - nem kerülünk ugyanabba az állapotba, mint ápoltunk. 

Ha meg mégis - ott vagyunk már az előszobájában az orvos szerint - van olyan eset, amikor javítható a helyzet, pld. ha keringési probléma okozza.Ám ha nincs ilyen szerencsénk akkor is  hosszú ideig karbantarthatjuk még magunkat ha ugyanolyan tudatosan megyünk neki a dolgoknak ahogy eddig - hisz nem mindenki veszi észre magán ha baj van, és főleg nem kéri mindenki szakorvos segítségét már az elején. 

Fel a fejjel, ha így érzel - nincs minden veszve, nagy eséllyel átmeneti a probléma!

És persze pszeudodemencia bárkivel előfordulhat - nem feltétlen kell hozzá, hogy korábban beteg közelében élj. Így meg van az esély, hogy a tüneteid nem jelentenek komoly bajt, de ezt csak szakorvos tudja megmondani. 

Fotó: Pixabay