Ennek sok oka lehet.
Rossz a látása, nem is igazán tudja hogy étel van előtte.
Nem emlékszik hogy mikor evett utoljára, az éhséget meg nem érzi úgy, mint egy egészséges ember.
Nem tud jól rágni, ezért nem szívesen eszik.
Nehezen nyel, fél a félrenyeléstől.
Nem tudja már használni az evőeszközöket.
Érdemes olyan tányéron adni az ételt, ami elüt az asztal színétől. Eleinte szívesebben megeszik az ételt, ha jól meg tudják fogni, így nem kell evőeszköz. Levest pedig szívesebben megisszák pohárból, csuporból. Ha már nem tud kanalazni, akkor krémlevest adunk. Igaz, hogy segíthetünk is enni, de azért az sokkal jobb érzés számára, ha önállóan fogyasztja el a táplálékot.
Ha a rágás nehezen megy, akkor turmixoljunk mindent. Így könnyebben lecsúszik. A szendvicset, kenyeret pedig kis kockákra vágjuk, azzal nem kell sokat bíbelődni.
Egész élet során fontos a napirend, a rendszeresség, ekkor viszont elengedhetetlen. Így nagyobb eséllyel lesz étkezésre éhes is a beteg, hisz a gyomra jelzi az időt.
Igazándiból amikor már igazolt a betegség, akkor nagy eséllyel kevés étel lesz az, amire azt mondja, hogy ez neki így jó. Ha sok valami akkor az a baj, ha kevés, akkor az. Nem érzi már úgy az ízeket, és a rágás sem úgy megy sajnos. Sőt - az idő múlásával a nyelés is mind nehezebb lesz, könnyebben cigányútra megy az étel, félrenyel.
Eleinte próbáljunk meg kedve szerint főzni, és lehetőleg vonjuk be az étel előkészítésébe. Addig is legalább beszélget, kicsit mozgatja a kezét, koncentrálni kell - kész kis fejlesztés. Később már úgyse lesz kedve semmihez, ki kell ezt az időt használni.
Nálunk egy-egy dolog két-három napig volt sztár, utána már ejtve lett. Mindig talált valami kifogást, hogy most miért nem enné, vagy hogy előzőleg sem ízlett már, meg egyébként is "nem szeretem".
Még mikor egész jól volt, akkor kifejezetten bőséges reggelit fogyasztott, őszintén szólva visszamenőleg elgondolkodtam már rajta párszor, hogy vajon a cukra hogy bírta. Evett két szelet kenyeret margarinozva. Egyikre általában lekvárt, vagy mézet... tett, a másikra felvágottat. Mindig evett hozzá ngyjából egy negyed kápia paprikát. Ivott tejeskávét, evett egy adag müzlit, megevett még legalább egy tojást. Majd ezután kávézott egyet. Én ennyi ételtől kifeküdnék. Bár igaz - akkoriban ő is ezt tette, a délelőttje lustálkodással telt el.
Délre eleinte főzött, de csak egéradagokat. Fél leveskocka, belőle 2-3 deci leves, pár szem fagyasztott zöldséggel, bele pici cérnametélt. Másodiknak meg egy darab csibefasirt, vagy sajttal töltött akármi - kisütötte olajban, esetleg túrósbombóc, szilvásgombóc, az volt a lényeg, hogy fagyasztottan lehessen kapni. Megevett belőle általában egy darabot, legjobb esetben kettőt, és kész.
Vacsora pedig hol felvágott volt, hol tojás, hol kenyér tejjel. Mikor mit falatozott.
De minden nap bűnözött is - méghozzá cukrászsüteménnyel. Főleg a habrolót imádta, egyszerűen nem tudott ellenállni. No, meg a sajtos rolót - ezzel úgy volt: nem édes, akkor büntetlenül fogyasztható.
És volt az éjjeli szekrényében mindig nápolyi, keksz, hol édes, hol sós. Ha kérdeztük azt mondta, mindig csak két szemet eszik, soha többet. De egy zacskóval átlag kétnaponta elfogyott.
Aztán ahogy rosszabbodott az állapota, már ennyit sem akart főzni. Eleinte próbálkoztam, de mindennel baja volt. Semmi sem ízlett - persze nem azért mert nem volt jó, hanem egyszerűen már nem érezte úgy az ízeket, ahogy kellene.
Egy idő után hordtuk az étel, vagy hordattuk. Fél év alatt nagyjából 6 helyet jártunk meg. A legolcsóbbtól a legdrágábbig. Mindennel baja volt.
Kenyeret felvágottal már csak katonára vágva ette meg. Az almát hámozni kellett és reszelni, pedig azt régen nem szerette. A tojást tojáskrémnek csináltam meg, könnyebben lenyelte, és markánsabb íze lett.
Ezzel volt pont baj, mikor bekerült otthonba. A vége fele már nagyon nehezen nyelt, de a kefirt, ami addig is "rendben tartotta a székletét" az utolsó pillanatig igényelte, azt mindig is vittünk be annyit, hogy a hét minden napjára jusson. Remélhetőleg meg is etették vele - de ezt tényleg csak remélni tudom.
Az a lényege az egésznek, hogy aki komolyan beteg, annak a legritkábban van kedve enni. Ők ráadásul - főleg az utolsó időben - sok mindenben akadályoztatottak. Már nem mozog rendesen a karjuk, finommotorikus mozgásuknak is annyi. Nem tudjak jól rágni, nem tudnak jól nyelni, és pluszban hogy igazándiból alig kívánnak valamit.
Ha azt akarjuk, hogy kedve legyen elfogyasztani az elé tett ételt, akkor nagyon topon kell lenni. Mindig új dolgot kitalálni, hogy csábító legyen. Más, mint a tegnapi, egy kicsit becsempészve olyan dolgokat is, amiket akár nem is lenne szabad ennie - hisz a legutolsó időben már nem az egészség visszanyerése a cél, hanem a komfortérzet. Hogy jól érezze magát. És akkor nekünk is jobb lesz.
És persze ne felejtkezzünk el az elegendő folyadékról! Hol ez, hol az - az, amit szeret.
Egy apró adalék még a végére.
Ha nincs étvágya a betegnek, és ez nem megszokott tőle - gondoljunk arra is, hogy esetleg beteg lehet. Ha nem tudja már elmondani, hogy valami fáj, akkor próbáljuk megnézni a torkát. Ha nem nyitja ki eléggé a száját megtapinthatjuk a manduláját. Nagyjából a fültő és az álcsúcs között van félúton. Ha normális méretű, éppen csak kitapintható, akkor azzal nagy eséllyel nincs baj. Óvatosan végighúzhatjuk mindkét kezünket kétoldalról a nyelőcsövön. Ha fáj, akkor minimum egy fintor lesz az arcon.
Ha még van saját foga a betegnek, akkor azzal is baj lehet, ezt könnyen észrevehetjük. De fogsornál is lehet probléma, ha kiveszi az is látható ha dörzsöli, kikezdi valahol.
Gondolhatunk esetleg gyomorproblémára is, ilyenkor sokszor hangos bélmozgás hallható, és a széklet is lazább. Betegség esetén amúgy is bágyadtabb a megszokottnál, s ha hőemelkedése van - inkább szóljunk az orvosnak, jobb ha látja.
Ha viszont nincs egészségi probléma, akkor lehet hogy egy kis noszogtatás, evés közben egy kis beszélgetés jót tesz.
És kifejezetten jó hatással van rájuk, ha egyszerre étkezünk. Úgy, mint "rendesen". :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése