Ugye ebből ki lehet gyógyulni? Hisz nincs semmi "olyan" bajom....
Hasonló kérdéssel szinte minden gondozó szembesül, hisz amikor a betegséget konkrétan megállapítja az orvos általában betegünk még megérti, hogy komoly baj van.
Ilyenkor persze jön a tagadás, majd a reménykedés, hogy biztos valamit elnéztek, elkevertek, van valami igazságalapja, de nem olyan vészes a helyzet, ahogy a falra festi az orvosi kar.
Te viszont ismered a betegedet, és tudod - sajnos nem tévedtek.
De mit válaszolhatsz erre a kérdésre, mert megmondani egy az egyben az szőrös szívre vall, lelketlenségre. Hogy szembesíts valakit azzal, hogy rövidesen nem tudja majd mi történik körülötte, és hogy ha nem is "záros határidőn belül", de sajnos meg vannak számlálva a napjai. Ezt csak nem mondhatod a szemébe...
Ám ha meg nem szólsz, az neki is rosszabb, meg neked is. Te tudod hogy mi a helyzet, és minden pillanatodban színházasdit kell játszani. Épp elég az a stressz, amit minden nap át kell éljél, és a fáradság, hisz hónapokon keresztül 24 órában "szolgálsz". Nem hiányzik hozzá még az is, hogy Oscar-díjas alakítást nyújts nap mint nap, minden ok, nincs semmi gond, napról-napra javul apuka...Előbb-utóbb ő maga mondaná ki, hogy "Ne hazudozz, érzem hogy baj van, minden nap rosszabb". Ha akkor állapítják meg a betegséget még, amikor tudja nagyjából, hogy mi volt tegnap... De ha nem - hidd el, érezni fogja, csak úgy sokkal rosszabb.
Te elhinnéd, hogy minden rendben, mikor megváltozik az addigi életed teljesen, de teljesen? Eddig egyedül éltél, hirtelen valaki teljes nap, éjjel-nappal a nyomodban van. Majd mindent megcsinál helyetted, ami jó is, mert tudod - már nem úgy mennek a dolgok mint régen. Érzed, hogy más vagy, hogy minden olyan furcsa, és tudod, hogy sokszor olyasmit csinálsz, amit nem akarnál megtenni, de mégis jön valahogy. És közben állandóan azt mondogatják, hogy minden rendben.
Kell egy köztes út. Szükség van arra, hogy amíg tudja hogy mit csinál, amíg tud dönteni, ha nehézkesen is - ő mondja meg hogy mi történjen - hisz az ő életéről van szól.
Azért mert beteg - attól még a döntés joga az övé.
Ezért el kell mondani mi a helyzet, és úgy igazándiból nem szabad hazudni, viszont éreznie kell, hogyha együttműködik akkor azért még jó darabig egész jó kis életet lehet élni ezzel a betegséggel.
Azt is éreznie kell, hogy mellette vagyunk, hogy bármi óhaja van a későbbiekkel kapcsolatban - mi teljesíteni fogjuk.
Beszéljük meg időben, hogy a végén hogy lesz, hogy legyen. Hogy mi az a pont, amikortól az otthon lesz a megoldás - ha az lesz. Ne vegyük el merő aggodalomból, jószándékból tőle az önrendelkezés lehetőségét.
De hagyjuk, hogy a döntés ütemét ő határozza meg. Neki a nehezebb.
Dönthessen róla, még ha nekünk kellemetlen akkor is. Sokan, akik tudják hogy mi ez a betegség már a kezdet kezdetén nyilatkoznak róla, hogy középsúlyos állapotban gondozóházba akarnak kerülni, ugyanis tapasztalták hogy ez az állapot milyen teher betegre, s ápolóra nézve egyaránt. Ők úgy gondolják, hogy nem akarják ezt a terhet a rokonságra nyomni, szerintük az a jó, hogyha ők élik a saját életüket, a beteg is éli - csak más környezetben.
Fontos azért is, hogy elmondjuk mekkora a probléma, hogy míg kellően tudatánál van tudjon végrendelkezni, ha eddig nem tette meg. Meg tudják beszélni hogy gondolja, hol fog feküdni a temetőben, stb. Persze ezzel a témával nem kell nekimenni, ha tudja hogy mekkora a baj - előbb-utóbb magától fel fogja hozni. Legyünk benne partnerek, és ne akarjuk mindenképp elhitetni vele, hogy erre nincs szükség, holnap már szaladgálni fog a kertben.
Ugyanis sokkal rosszabb az, ha csak érzem hogy baj van, mintha szembesülök a problémával. Ha valamivel szembenézhetek, akkor felkészülhetek a "támadásra". Ha nem, akkor is érzem hogy valami nem olyan már mint régen, és mindig rosszabb, de nem tudom pontosan mi lehet a baj, és ez a labilitás élhetetlen időszak.
Legyünk őszinték amennyire lehet!
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése