Azt hiszed semmit, mert úgysem fogja már fel mi történik vele, mi mit jelent? Ez nagy tévedés. Azt tudja, hogy mi az élet, tudja - mi a betegség. Érzései megmaradnak a végsőkig, tehát tudja mi a félelem, és sokszor bizony fél is.
Ezért vagyunk mi többek között, hogy segítsünk neki - ha másképp nem megy, legalább elterelni a figyelmét, és könnyíteni.
Abba a helyzetbe, amikor az idős ember arra gyanakszik, hogy valami nincs rendben - szinte mindenki bele tudja élni magát, hisz mindannyiónkkal előfordult egyszer-kétszer az életben, hogy kimerültek voltunk valami miatt, és olyankor az ember agya sem úgy fog, ahogy kellene. Ilyenkor aztán ott a félsz az emberben - miért nem jutnak eszembe kézenfekvő dolgok? Szétszórt vagyok, mindent felejtek...
Lehet, hogy valami komoly bajom van...
Aztán ahogy nyugisabb lesz a helyzet minden rendeződik, és ez az érzés is felejtődik.
Első körben ő is így van vele. Gyanakszik hogy valami nincs rendben, de aztán gyárt magyarázatokat. Fáradt vagyok, keveset aludtam, mostanában tiszta ideg vagyok, meg amúgy is idősödöm ezzel jár és kész.
Aztán mire eljut orvoshoz már nagy eséllyel úgy van vele, hogy neki valójában semmi baja, a család az nagy ügyet csinál az egészből, holott tudvalevő, hogy az ember idős korban felejt.
"Nem kell ezt annyira felfújni.
Jó, nem csináltam meg tökéletesen a tesztet, de hát mit várnak egy hetvenéves embertől. Rajzolgatni, hajtogatni, nem vagyok én olyan cirkuszi izé, hogy is hívják, aki mindig nevettet. Azt meg ne várják tőlem, hogy tudjam milyen nap van ma. Hát hétfő. De az is lehet hogy szerda. Nem kalendárium az én fejem... Az orvosok is tévedhetnek, annak a szomszéd lánynak is (nem emlékszem hogy is hívták), aki mellettünk lakott valamikor annak is azt mondták hogy meg fog vakulni, aztán meg valami más baja volt, már nem tudom pontosan hogy mi..."
Pár nap múlva, de lehet hogy eltelik akár több hét is - elkezd nyugtalan, ideges lenni, jöhet a düh: "Miért pont nekem kellett ebbe beleesni, mi lesz velem, az egész eddigi életemnek annyi. És azt mondják, hogy ebből gyógyulni nem lehet. Nem létezik, hisz mindenre van gyógyszer.
Hát hogy lehet így élni, mikor nem lehet tudni hogy mi jön ezután?"
- Ezek a gondolatok vezetik be az elfogadást. Hisz ilyenkor már valahol elismeri hogy baj van, csak még fél a jövőtől. Ez az időszak kívülről nézve nagy eséllyel vagy szótlansággal telik, magába fordulással, vagy pont fordítva - mindenben hibát keres, ingerült, izgága, kötekedő lesz.
Aztán egyszer csak eljön az idő, hogy belátja - sajnos mást nem tehet, hanem el kell fogadnia a betegséget. Ám sokszor elfogadja felszínesen hogy demenciában szenved, de olyan - majd lesz valami szinten. Nem fogja fel ekkor már olyan tragikusan az egészet, mint a környezet, mert végül is, ha az egyénnel történik a baj, egy idő után neki ez a természetes. De ettől függetlenül szinte a végéig ottmarad a félelem "mi lesz velem".
Ekkor már nem mondja ki, de ha a szemébe nézünk...
Félelem, elkeseredettség, vád... rengeteg érzés kavarog benne.
Segítsünk neki a napok elviselésében!
Ez valamiféle befektetés is. Ott vagyunk mellette a mában - hogy jobb legyen, s ha tudjuk hogy mindent megtettünk érte (ami tőlünk tellett, a maximalizmus azért ne ragadjon el) utólag nekünk is könnyebb lesz. (Ám ha valamikor azt érzed, hogy tovább nem bírod, nem megy - ne hibáztasd magad, hisz minden véges. Ha otthonba kerül ott is lehet szeretgetni...)
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése