Sajnos minden esetben előbb-utóbb előfordul, hogy betegünknek mehetnékje lesz, vélt sürgős intézni valója, vagy csak simán tudtunk nélkül "kilógna", esetleg látszik rajta, hogy feszült, le-fel mászkál a lakásban, zajong, de akár kötekedhet is, kiabálhat, olyan mintha direkt bosszantani akarna.
Pedig valójában nem. Egyszerűen csak felhívja magára a figyelmet. Hogy figyeljenek rá. Hisz ha belegondolsz - rettenetes lehet érezni, hogy már nem a régi, valami teljesen megváltozott, valami teljesen elveszett. Olyan az egész, mintha legtöbbször ködben élne, méghozzá olyan hatalmasban, hogy az addig biztonságot adó "falakat" sem látja már - csak néha.
Majd mindenkinek volt már valamilyen súlyosabb betegsége. Olyankor az ember feszültebb, sokszor legszívesebben kiszaladna a világból. Ha hozzászólnak kín még válaszolni is, legjobb lenne saját magába temetkezni.
Miért ne lenne ez így egy demensnél is? Ők is érző lények - az érzések ugyanis nem tűnnek el szinte a legvégsőkig.
No jó - ezt nagyjából mindenki tudja, de legalábbis sejti - de mit lehetne tenni, hogy jobban legyen, hogy amikor elveszettnek érzi magát kicsit "helyre tegyem".
Egyik legfontosabb - amíg nem jön el az igazán súlyos állapot, amikor már bekövetkezik a szinte csecsemő lét - próbáljuk lehetőleg a legtöbb tevékenységbe bevonni, természetesen az ő szintjén.
Ha mosdunk, mosdatunk, akkor ne vegyük át a hatalmat, hanem amit lehet csinálja meg ő. Nem baj, ha kifröcskölődik a víz, ha kifolyik egy kis sampon - ilyen megtörténhet bárkivel.
Ha pakoljuk a szekrényt azt is együtt csináljuk. Az is jó, ha csak ott van és nézi. De ha egy-két darabot összehajtogat ahogy tudja - ezzel is előrébb vagyunk.
A szennyes összeszedésében, vagy a mosás előkészítésében is segíthet. Annyit, amennyit tud. Ha csak a kapszulák dobozát nyitja ki az is pont elég. Vagy ha nézi, hogy jön ki a gépből az elhasznált mosólé. A lényeg az, hogy elmondhassa: együtt csináltuk.
Legyen ott majd minden házimunkánál. Nem baj, ha csak félig-meddig testben, de közben ha csak néha megszólalunk, mondunk neki valamit - már érzi, hogy ő is valaki. Amúgy meg házimunka közben simán lehet "gagyarászni".
Ha vannak ilyen közös "élmények" - jobban hallgat ránk később is.
Nekem nagyon bevált, hogyha volt valami problémám - nem vele, hanem általánosságban - akkor néha "kiöntöttem neki a lelkemet". Érdekes, hogy az amúgy zavaros gondolkodású ember hogy oda tudott figyelni, és megértően beszélgetni is adott témáról.
Ha a betegre "rájön" a mehetnék, és fejébe veszi, hogy márpedig neki le kell menni a kocsihoz, mert ide, vagy oda hívták ezt, vagy azt intézni - akkor ne próbáljuk meggyőzni az ellenkezőjéről, mert úgyse fogja elhinni. Meg kell próbálni valami hihető magyarázattal előállni. Ma épp nincs ügyfélfogadás, de amint lesz szólunk, és intézheti a dolgát. Vagy már ez a téma lezárt, rég megoldottuk. Nagyon meleg van, eső várható - nem akarjuk, hogy baja legyen, ne nézzünk valami jó kis szerelmesfilmet, vagy hallgassunk zenét? (Bármit amit szeret felajánlani.) Általában lecsapnak a lehetőségre, hisz olyanok mint egy kisgyerek.
Sokan szeretnek szinte a legvégsőkig zenét hallgatni, énekelni. Anyósomat operettekkel lehetett levenni a lábáról.
Hiába ment már nehézkesen a beszéd, hiába kalandozott el a Híradó első 2 percében a figyelme - ha meghallotta, meglátta a Csárdáskirálynő 1962-es felvételét egyből énekelni kezdett, és minden dalt végigdalolta a színészekkel. Emlékezett.
És furcsa - az az ember, aki amúgy nagyon sok dolgot nem értett már meg, csak nézett bávatag szemmel, sokszor azt sem tudta, hogy ahol van az valójában az otthona - rémtörténeteket mesélt, és nagyon furcsa, zavaros, követhetetlen gondolatai voltak - Hofi műsorait imádta, és nevetett. És tudta, hogy hol a poén - jól nevetett. Csillogó szemekkel - márpedig az hatalmas ajándék ebben a betegségben.
Biztos, hogy jót tett az önbecsülésének.
Ha betegünk gyakran próbál elmenni otthonról a tudtunk nélkül, akkor az utcai ruházatát ne tegyük olyan helyre, ahol jól láthatja, mert ez felhívás keringőre.
Figyeljünk rá, biztos van egy előjele, hogy most mehetnékje lesz. Ha látjuk az izgatottságot, a feszültséget, akkor akár mi is felajánlhatjuk neki, hogy "elmehetnénk egy kicsit sétálni, mit szól hozzá Anyuka? " - nagy eséllyel lelkesedni fog érte.
Amúgy is fontos lenne, hogy amíg járóképes kimozduljon a lakásból, hisz tudjuk magunkról is, hogy egy kis séta, friss levegő, egy kis bámészkodás teljesen kikapcsolja és felfrissíti az embert.
Időnként sajnos előfordul, hogy a probléma több izgatottságnál, már inkább agresszióba torkollik.
Ilyenkor a legfontosabb, hogy haláli nyugodt légy. Jó, utána persze úgyis ki fog jönni a feszültség, de akkor amikor történik nézz megértően, és lehetőleg valami hasonló mondjál - "Megértem hogy ideges vagy, de ez nem jó. Megpróbálok segíteni." Simogasd meg a buksiját, fogd meg a kezét, ha engedi - öleld át. Persze mindent csak akkor, amikor ideje van. Minden rezdülésére kell figyelni.
Van olyan, amikor ebben a helyzetben is a figyelemelterelés válik be a legjobban. Felajánlani neki a megnyugtató szavak után egy kedvenc időtöltést, vagy csak leülni egy kicsit beszélgetni vele. Elmondani neki egy saját egyszerű problémánkat. Hisz mindenkinek a figyelme elterelődik saját bajáról, ha mást meghall panaszkodni, ha tudja - másnak sem fenékig tejfel. Ráadásul Rád biztos odafigyel, hisz fontos vagy számára - függ tőled. Tudja.
Jó megoldás az első lenyugtatás után rákérdezni egy kedves régi emlékre, meg a "hol is vannak a fényképek, úgy megnézném őket megint" varázsmondat...
Tökéletesen átlendít a hasonló problémákon.
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése