Ez a kérdés - sajnos - kényes probléma.
Épp elég problémád van a gondozás során, a 24 órát sokszor már egyhuzamban, talpon 48 órának érzed - néha jó lenne egy kis megértés, támogatás, de nem...sokszor még családon belül is feszültséget okoz ez az állapot, meg nem értést szül, és ahelyett hogy lélekben legalább támogatnának, sértődnek és áskálódnak a hátad mögött.
Mert kívülről mindenki jobban tud mindent. Majd lesz olyan, aki elmagyarázza neked, hogy bár személyesen már nem látogatta meg másfél évtizede, de jó féléve beszélt vele, és nem igaz, hogy demens lenne, mert egész jól el lehetett vele trécselni 5 percet. Rossz ezt hallani, hogy lényegében lehazugoznak, de vegyél egy nagy levegőt, foglald össze mondandódat, aztán köszönj el. Nem neked kell átgondolni a témát, hanem a másik félnek.
Anyósomnak nem született másik gyermeke, viszont testvérei voltak. Méghozzá nem is kevesen, hanem öten.
A demencia előtt, és kezdeti stádiumában - míg könnyen leakasztható volt róla pénz - látogatták, ha nem is egyfolytában, de nagy részük havonta minimum egyszer-kétszer tiszteletét tette. Ezekből elég nagy százalékban kölcsönkérés lett, melynek egy részét megadták, másik részét annyiban hagyták.
Anyósom pedig már egy ideje nem igazán foglalkozott vele, ha adták jó volt, ha nem adták volt, hogy nem kérte.
Aztán ahogy kezdett nyilvánvalóvá válni a betegség, és egyik másik tesójával szemben a sarkára állt, és azt mondta: Nincs pénzem, osszátok be - úgy ritkultak a látogatások.
Viszont ahogy elkezdtek ritkulni a találkák, úgy szaporodtak az áskálódások. Mert meg voltak róla győződve, hogy nem jól gondozzuk, meg nyilván bántjuk is, hisz panaszkodott.
Hiába beszéltük ki hatszemközt mikor valamelyik eljött, hogy a telefonon mondottak azért nem igazán pont úgy történtek, ahogy anyósom előadta - hitték is, meg nem is.
Azt meg, hogy idővel . amikor már tényleg félig belerokkantunk a gondozásba - idősotthoni elhelyezést intéztünk, teljesen betette a kaput, úgy voltak vele, hogy eldobtuk, csak a pénze kellett, ő magával meg nem foglalkozunk. Holott az összes pénzét idősotthoni elhelyezésére költöttük.
Pedig hogy eljutottunk a gondozóházi elhelyezését egy hosszú folyamat volt, és a beköltözés után is ugyancsak szemmel tartottuk a körülötte folyó dolgokat, bármi olyat észleltünk ami nem volt indokolt, vagy pont fordítva, indokolt lett volna de nem kapott meg - szóltunk, intéztük, mentünk.
De ugyanígy viszonyultak a szomszédok is.
Ők csak azt hallották, hogy anyósom időnként ordibál - ki volt a célpont? Nyilván én, aki közvetlen gondját viselte. Aktuális állapotomtól függött, hogy éppen hogy reagáltam le, és aznap épp mennyi minden történt már. Na és ha rám ordibál, néha a fiára, akkor ki lehet a "bűnös", hát csakis akire kiabálnak. Kívülről nézve valahogy így nézhet ki.
Már a demencia elején is kifejezetten befolyásolhatóvá vált. Elég volt a szomszédasszonynak egy fél mondatot mondani, sejtelmesen hallgatni - az biztos, hogy az aznap este vitába torkollt.
Egy idő után szinte mindennapossá vált az elégedetlensége. Mindenbe belekötött, okoskodott, pedig már sajnos nem látta át a dolgokat, a pénzügyeket magához akarta venni úgy, hogy már nem tudta megkülönböztetni még az aprót sem a papírtól. És mindezek a viták természetesen az előszobában zajlottak, és direkt, csakazértis hangoskodott. Ez egy idő után akaratlagos volt nála, ugyanis észrevette - ezt nem igazán toleráljuk.
Másnap-harmadnap aztán visszahallottuk, hogy egy beteg emberrel nem szabad így bánni, szegény milyen ideges, megértőnek kell lenni, kedveskedni neki, nem lehet tudni, meddig tehetjük meg. Nem is tudták, tudhatták hogy hogy bánunk vele, egyedül hallomásból építkeztek.
Honnan tudják mások mennyit nyel az ember?
Én ilyenkor a nyílt módszert választottam, és konkrétan elmondtam hogy mi a probléma. Nem köntörfalaztam. Ennek hatására általában elhallgattak. Nyilván a hátam mögött nem, de ilyesmivel fölösleges foglalkozni, előbb-utóbb lesz más téma, akkor majd arra tapadnak rá.
Rokonságból pedig aki hitetlenkedett, az valójában leseperte a problémát, hárított: "nincs is neki semmi baja, csak egy kis feledékenység, semmi lényeges, ne hazudjunk már, hogy ez demencia, hisz sokszor egész jól el lehet vele beszélgetni, és általában fel is ismeri a testvéreket. Ok, néha összekeveri a neveket, de hát csak nyilván azért, mert sokan vannak, egészséges ember is összekeverhet 5 nevet. Nem? Ideges meg bárki lehet... Nyilván azért kiabál mert bántjuk, amúgy is mesélt olyat, hogy megvertem, felpofoztam." (Ilyet amúgy az orvosára is mondott, mikor hazaengedték a kórházból, meg ettől különbeket is, csak hát mi tudtuk, hogy mi fán terem a demencia, nem úgy mint a testvérek.) Egyszerű emberek, akik igazándiból nem is igazán akartak komolyabban tájékozódni. Mindegy - én szépen elővettem a zárót és az orruk alá dugtam. Volt aki elolvasta, és nyugtázta az olvasottakat, volt amelyik még ezután is hessegetett, hitetlenkedett.
De hát ez a helyzet már csak ilyen.
Aki demens beteget ápol, annak fel kell készülnie rá, hogyha valamire bűnbakot keres a rokonság, szomszédság - találni is fognak...., őt magát.
Bátorításként: Idővel tisztulni fog a helyzet.
A lényeg, hogyha a hitetlenekkel beszélsz viszonylag higgadt, tárgyilagos légy.
Akár ha nem megy másként simán felajánlhatod nekik, hogyha olyan jól tudják, hogy mit és hogy kell tenni, akkor vigyék el a mamát, papát, és ápolják egy ideig. Azzal a hatalmas örökséggel együtt amit képzelnek...
Nyugodj meg - el fognak hallgatni.
Mert valahol tudják ők, hogy ez nagyon nehéz, csak egyszerűen hárítanak.
Mert sokkal könnyebb elhessegetni egy problémát, mint megoldani azt.
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése