Margó története inkább a családjáé, a fia mesélte pár hónapja. Jól ábrázolja mennyire megviselheti a közvetlen környezetet mentálisan, fizikálisan anyagilag is ez a betegség. És egy idő után mennyire nincs erő már mindenre figyelni - főleg ha a rokonság is elpártol a gondozóktól okoskodva, egy mákszemnyi empátiát sem bizonyítva. Ráadásul István története azért fogott meg, mert sok tekintetben hasonlatos a sajátunkkal. Vannak események amik bizony visszaköszönnek.
Nyilván vannak olyan családok, ahol viszonylag könnyedén veszik anyagilag a sokszor évekig tartó gondozás időszakát - sokan azonban az utolsó tartalékaikat is feladják hogy eleget tegyenek ápolási kötelezettségüknek.
Margitka már jó ideje feledékeny volt, saját bevallása szerint is kótyagos, sokszor zavaros dolgokat produkált, de valahogy mindig sikerült kimagyaráznia magát, környezete elhitte, hogy ez a nagyi tetőtől talpig.
Aztán egy kórházi kezelés folytán mégis fény derült a dologra, valójában ezután már nem maradhatott egyedül egy pillanatra sem. Egy ideig csak a menye, később már a menye és fia együtt gondozta.
Margónak volt mit a tejbe aprítani, de az is igaz, hogy vagyonkája nagyon-nagyon megcsappant az utóbbi időben, mert sok olyan dologra kiadott nagy tételben pénzt, amit enyhén szólva mellőzni lehetett volna.
Ezen kívül temetésére félretett egy kis összeget, és egy testvért megbízott azzal, hogy halála esetén majd a sírja gondozását rendezze - erre adott neki kétszázezret. A tesó ezt a pénzt azon nyomban felélte. Persze ezt már Margó nem fogta fel.
Szóval volt egy kis pénze, de már nem sok mindenre elég. Arról ábrándozott, hogy ha gondozó kell, akkor abból tudja fizetni - ami persze nem volt igaz, mert egy 24 órás ápolás az egész kis vagyonát egy hónap alatt elvitte volna. Persze ő ezt nem tudta, fogalma sem volt már a bankók értékéről.
Ám a gyermeke tudta mi a helyzet, úgyhogy kénytelen volt ő is és párja is otthagyni munkahelyet és felcsaptak betegápolónak. Egyikük gondozási díjért, másikuk meg a nagy semmiért.
Egy betegség sokba van - de míg otthon volt a mama addig legalább nullára kijöttek anyagilag - már legalábbis azokban a hónapokban amikor saját magukra nem kellett pluszban fordítani. Pár óra kiegészítés kellett persze, de ez otthonról ment, valahogy beleszuszakolták a napba. E nélkül ők maguk képtelenek lettek volna felszínen maradni. De minél jobban telt az idő annál jobban kezdtek kikészülni. Minden hónapban több gyógyszer kellett, és kezdték úgy érezni, hogy az éjszakázások, napközbeni megállás nélküli odafigyelés, főzés, mosás, takarítás többszörösen, meg mellette a kekeckedés, agresszió....stb. lekezelése elvitte az erejüket teljes egészében. Családtól segítségre nem számíthattak, egyik-másikuk 2-3 hetente megjelent, ott volt egy fél órát, aztán megint jó ideig semmit nem lehetett róluk hallani. Segíteni nem segítettek, inkább felbolygatták a beteget, utána mindig nehezebben lehetett bánni vele.
Egy idő után nyilvánvaló lett, hogy gondozóház után kell nézni, mert ők maguk is rámennek - mivel csak magánotthon jöhetett szóba az egész lerendeződött pár hét alatt, Margitka beköltözhetett.
Majd egy évet élt ott, ami azt jelentette hogy fiáék a kis örökségből fizették a plusz pénzeket, hisz az otthon majd százezerrel többe került, mint amennyi nyugdíja volt Margónak. Az örökölt pénz 7 hónap alatt megszűnt létezni. Innentől már az volt a lényeg, hogy kitermeljék azt a pénzt, amivel ki kellett pótolni a nyugdíjat, hogy a mama továbbra is otthonlakó lehessen. És a legfontosabb - megmaradjon a temetésre, hamvasztásra elkülönített 400 ezer.
Ezt éppen hogy sikerült kihozni. Pont akkor ment el a mama, amikor már épp kilátástalan volt a következő hónap.
Annyira lent voltak eddigre minden szinten - úgy gondolták ettől rosszabb már nem jöhet. Megrendelték a hamvasztást, búcsúztatást - a lehető legegyszerűbben, a sír mellett. Amúgy is csak pár rokont hívtak az eseményre. Margitka testvéreit, senki egyebet. Koszorú, picsi pacsi. Az utolsó fillérig elvitte a pénzt.
Szűk rokonságot hívták csak, kifejezetten a testvéreket. Ott volt az is, akinek Margó annak idején a sír gondozására a pénzt leszámolta. Ők külön kasztot alkottak a legfiatalabbal, aki fejébe vette hogy nővére fia nem látta el anyját, sőt azzal hogy "berakta" otthonba csak a terhet dobta le magáról, bezzeg az örökség az kellett... És persze ezt rágta a többiek fejébe is... Így aztán már a temetés idején elkezdte az ellenségeskedést, még köszönni sem ment oda a rokonoknak, nem hogy részvétet nyilvánítani.
A lényeg, hogy azt hitték mikor megrendelték a hamvasztást és búcsúztatást, hogy amin eddig keresztülmentek - rosszabb már nem lehet. Aztán jött a temetés, amiért tízezer híján kifizettek 400 ezret. Jó - tudták - sokba kerül minden, de a rendelésnél a sírnál búcsúztatásnál ravatalozásról beszéltek - le voltak terhelve annyira mentálisan, hogy nem gondolkoztak - valóban ünnepélyes lesz-e ez az egész, vagy inkább fel sem tételezték hogy másmilyen is lehet.
Eljött végül a temetés napja. Csak a leglényegesebbek -
A temetkezési vállalkozás részéről senki sem volt kint.
A sír melletti útnál egy gépkocsiban, alátét nélküli papírra karmolva - hevenyészve - kellett átvenni az urnát, mint egy leltári tárgyat, mindenki szeme láttára.
Nem volt még egy kis asztalka sem, amire az urnát a búcsúztatás alatt lerakták volna, egyszerűen egy sírkő szélére rakták a földbe, pontosabban keszonba helyezésig.
A polgári szertartás alatt - az amúgy is alig hallható búcsúztató hangját elnyomva megérkezett nyikorgó-csattogó biciklivel az egyik sírásó is... Egy másik pedig a kocsinak dűlve eszegetett.
De az is igaz, hogy nyikorgó-csattogó bicikli sokat nem osztott-szorzott, mert a búcsúztató produkciója sajnos a siralmasabbnál siralmasabb volt. Ha nem temetés lett volna, akkor viccnek gondolhatta volna az ember. Az a fajta, amikor csak nézel, és nem akarod elhinni, hogy azt látod, ami tényleg előtted van....
Halkan, hadarva, kilógó nyelvvel, köpködve artikulálta a szavakat. És ez nem elég, de sajnos raccsolt és pöszített is. Egy logopédust erősen zavarba ejtett volna, hogy mit tegyen ezzel az emberrel - hogy érje azt el, hogy társaság előtt közröhej nélkül beszélhessen. És ez még nem volt elég - az általa elmondott szöveg a tagolás silánysága miatt értelmezhetetlen volt.
Ott állt a gyászoló társaság, és mindenki arcán látszott - ezt túl kell élni, lehetetlen, ez nem lehet igaz. De ha már igaz, legalább a halott iránti tisztelet miatt nem mutathatja ki senki a véleményét hirtelenjében nyilvánosan. Amúgy is - aki 3 méternél messzebbre állt alig hallott valamit. Hisz a temető vasútvonal melletti, hol erre, hol arra száguldottak a gyorsvonatok. Se egy kis hangosítás - se zene, se semmi.
Már elnézést, de mintha egy kutyát kapartak volna el.
Margitka fiáék csak annyit mondtak az egészre, hogy az a borzasztó - hogy egy letaglózott ember bemegy temetést intézni, és nem képes az ügyintéző elmagyarázni hogy pontosan mire számítsanak. Hogyha azt akarják hogy a mamától, aki életében is kikapott minden rosszat - legalább egy egyszerű, de mégis ünnepélyes emlékezéssel búcsúzzanak - legalább az ott álló temetői kocsiból egy halk zene szóljon, legyen egy asztalka a hamvaknak.... - nyúljanak mélyebben a zsebbe, mert így az egész egy nagyon-nagyon rossz, és megalázó emlék marad. Egy lelkiismeretfurdalás, hogy az anyját csak elkapartatta. Bár tudja, hogy normálisan nem ezen múlna - de nem mer ezek után a rokonság szemébe nézni.
Pedig tiszta a lelkiismerete, mert amit tehettek mindent megtettek - erejükhöz mérten, lehet hogy tán felette - a mama érdekében...
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése