Mikor született még nagyban dúlt a háború. Első emlékei egy pincéből valók, elsötétítés volt, bombázás. Ez a kép később, 75 év múlva elő-előjött. Azt érzékelte hogy sötétség, bogarak veszik körül, és és bántják...
Mancika élete párját a húszas évei elején ismerte meg. Ekkor még házas volt, de házassága nem működött. Túl fiatalok voltak mikor összekerültek, és a NINCS-re kötötték össze életüket. Kapcsolatuknak gyümölcse mindössze egy kicsi gyermek lett. Se félretett pénz, se bútor, se semmi.
Még a házassága alatt imerkedett meg egy tőle majd húsz évvel idősebb emberrel, aki bár még házas volt - neki sem jutott ki a jóból. Három gyereket nevelt, felesége rákos volt, gondozta amennyire tudta munka mellett, mert valakinek keresnie is kellett.
Míg élt a feleség szó sem lehetett összeköltözésről, viszonylag laza volt a kapcsolat. De amiben tudta segítette Mancikát és kislányát. Utána meg úgy döntött addig nem költöznek össze, míg a gyermekeit szárnyukra nem bocsátja. Ezt valóban be is tartotta.
Úgyhogy megismerkedésük után majd húsz évvel kerültek egy fedél alá hivatalosan, addig csak oda-oda járt. Ekkor már leszázalékolt volt a férfi, hisz cukorbetegként sok problémája adódott, idegesebb is volt a kelleténél.
Innentől viszont együtt iparkodtak. Dolgoztak látástól vakulásig. Mancika még rendes munkaviszonyban, a férfi pedig a kertekben - volt pár nekik. Ketten művelték, az asszony sokszor munka után oda ment ki. Komoly szívbetegként. Mellette mindenből pénzt csináltak. Bort a szőlőből, pálinkát is főzettek - nem saját felhasználásra, eladásra. A kertekben termett gyümölcsöt is eladták, leadták, saját készítésű száraztésztával üzleteltek. Disznókat is tartottak, sőt kocáztak is - a szaporulatot leadták. Mindezt úgy, hogy naponta kétszer kellett menni etetni 10 km-re.
Egy idő után valahogy másképp mentek a dolgok. A férfi - nevezzük Lászónak - már nem látott úgy. Ahogy mind kevésbé látott úgy lett mind idegesebb. Nehezen értették már meg egymást. Idővel nagyothalló is lett, de a készüléket nem viselte. Mivel nem ment már neki úgy a munka, ezért próbálták bevonni a családot is a művelésbe, de tartósan senkinek sem tetszett az ötlet. Hisz a felnőtt gyermekeknek már saját családjuk volt, munkájuk is persze - nem volt idő mindennapos segítségre.
Egy idő után László már furcsa dolgokat csinált. Éjszaka kellős közepén menni akart trágyát hordani a kocsijukkal, de olyan is volt hogy meg akarta látogatni a szüleit, akik már sok-sok évtizede halottak voltak. Hadakozott, vitázott, semmi sem volt jó neki, de időnként még régi önmagának látszott, nem ellenkezett mikor Mancika új gépekre vágyott. Nem tudott neki ellenállni még mindig. Szerette, csak mégis érthetetlen volt számára már sok történés.
A civakodások miatt, meg hogy már szinte egyáltalán nem látott, ráadásul mintha azt se tudná hol van - aztán végül orvoshoz fordultak. Megállapították pillanat alatt, hogy demenciája van. Azt sem tudták - ez vajon mi fán terem. Se internet, se semmi se. Valójában csak jöttek a dolgok - fogalmuk sem volt mire számíthatnak.
Így telt el majdnem tíz év, amikor már teljesen kibírhatatlan lett a helyzet. A veszekedések miatt volt, hogy az asszony az ágy alatt éjszakázott, volt, hogy nekivágta a a férfi a virágcserepet. Egyszer lement sétáltatni a kutyát - akire egyébként féltékeny volt - és csak pórázzal ért vissza. Állítólag nem vette észre, amikor eltűnt mellőle.
Végül Mancika úgy döntött, hogy nem bírja tovább. Otthont keres. Hirtelen kellett - nem válogatott. Nem is igazán sikeredett, de szerencse, vagy szerencsétlenség - összesen egyetlen napot töltött Laci bácsi az otthonban, mert tört-zúzott, kiabált - a személyzet hívta a mentőket, bevitették a kórházba. Zárt osztályra került.
Ekkor már nem kommunikált, nem beszélt, nem csinált semmit. Utolsó nap viszont búcsúzáskor a párja után intett...
Már Mancika évek óta nyugtatókon élt, mert nem bírta a nyomást. Ugyan a városban élő lányáék néha besegítettek a gondozásba de nem tudtak igazán hathatósan belefolyni - dolgoztak, és nekik is három gyermekük volt. Nem is lehetett elvárni tőlük hogy állandóan szabadságra menjenek, hogy az öreget ellássák, míg ő szusszanna cseppet. Így aztán maradt a nyugtató, amire idővel teljesen rászokott.
Bár a párja halála után egy kis jó is történt vele, egy közeli ismerősük - igaz, hogy túl közel a tragédiához - ott volt mellette. Már nem csak barátként. Négy évig tartott. Csak találkozgattak - főleg a nő lakásában. Aztán egyszer csak eltűnt a férfi, már nem jelentkezett. Ráadásul a legrosszabbkor - Mancikát pont akkor műtötték egy komoly betegséggel. Jó tanulópénz volt. Ez nagyjából a halála előtt 10 évvel lehetett.
Innentől befeléforduló volt. Nem érdekelte semmi, nem akart már semmit. Volt, hogy felhívta volt barátját egy kicsit bosszantani, volt hogy felhívta a férfi új ismeretségét felvilágosítani, hogy kivel akarja összekötni az életét. Nem érezte, hogy ez nem illdomos, úgy gondolta - ennyivel tartozik. Szedte közben rendítetlenül a Xanax-ot. Mindig többet. Aztán egy idő után rendszeresen úgy gondolta, most leteszi, abbahagyja. Ez ment egy hónapig, aztán újrakezdte. Közben összeveszett a lányával egy időre, majd összeveszett legjobb barátnőjével - csak felületes kapcsolatai maradtak. És a testvérek.
Akik persze kihasználták. Laci bácsi után maradt kis örökségének legalább a felét rájuk költötte ilyen-olyan indokkal. A többi nagy részét pedig felesleges dolgokra elszórta.
A család az mégiscsak család - egy idő után a rend helyreállt a lányával, de ekkor már tudni lehetett hogy valami nagyon nem stimmel.
Mindenkit kritizált, senki sem volt jó. Már nem szeretett olvasni, ha olvasott nem értette meg. Sokszor azt sem tudta milyen évet írnak, azt sem tudta hogy ő hány éves. Azt hitte, hogy még akkor ment nyugdíjba.
Komolyan cukros lett. Addig is volt már baj ezzel, de valahogy úgy vette, hogy beveszi a tablettáját az megold mindent. Hát nem oldotta meg, idővel inzulin kellett. Azt meg néha összekeverte.
A gyógyszereket ugyan porciózta egész hétre, de sajnos nem volt benne köszönet. Nem is lehetett nyomon követni milyen szisztéma szerint rakta ki őket.
Mindenféle kenceficét és minden gyógyhatású készítményt megvett, az hol az egyik, hol a másik gyógyszerével "veszett össze".
A lényeg az, hogy pár éven belül már olyan súlyos lett az állapota, hogy szinte ki sem tette a lábát a lakásból, a megrendelt étellel sosem volt megelégedve, kénye-kedve szerint összeevett mindent, cukorkát, csokoládét, süteményt szinte falta. Nem ismerte már a bankjegyeket, keverte őket - ezt aztán a család egyes tagjai ki is használták rendesen.
Idővel a lányáék felügyeltek rá addig, míg ő is pont olyan nem lett mint a párja. Már állandóan harcolt, veszekedett, mindent ő akart intézni, hivatalt, orvost, rendőrséget hívta naponta többször is, de megmondani nem tudta a másik oldalon lévőnek sem hogy miért. Közben pedig ismerkedni akart válogatás nélkül férfiakkal. Mindegy volt a kor, az anyagi helyzet - a lényeg az lett volna számára hogy személyi száma egyessel kezdődjön.
Már nem foglalkozott magával ennek ellenére, mindenben irányítgatni, segíteni kellett, éjszaka, nappal nyomában volt a család, nehogy valami baj legyen.
Így aztán sajnos elérkezett nála is az az idő, amikor otthonba került. Bár gyorsan kellett intézni - családja amit lehetett megtett, gondosan választották meg a gondozóházat. Közel is legyen, és viszonylag jó minőségű ellátást kapjon Mancika lehetőleg.
Naponta látogatták, mikor már alig volt magánál akkor hetente kétszer-háromszor. Így szerencsére még lánya el tudott búcsúzni tőle az utolsó alkalommal. Pont akkor érkezett meg, amikor rosszul lett, és ott volt a mentő kiérkezésekor, az újraélesztésnél - és akkor is, amikor bevitték a kórházba - mondván már jobban van, de a lelkére kötötték hogy feltétlenül menjen a mentő után egy-két óra múlva...
Nagy eséllyel sajnos megtette hatását a nehéz, dolgos élet, az alapbetegségek és a majd két évtizedes demens ápolás.
Fontos, hogy ápolóként tudjuk a betegünk életét pici kortól - mert így tudunk kapcsolatot építeni vele akkor, amikor már szinte csak a régmúlt marad...
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése