Közel egy éve állapították meg róla, hogy Alzheimeres. Nem a hagyományos módon, ugyanis nem a környezet nyomására ment orvoshoz, hanem saját maga érezte úgy, hogy KELL. Addig élte az átlag nyugdíjas óvónő életét.
Tudta hogy más már mint régen. Valahogy bizonytalanabb lett, nehezebben ért meg egy viccet, vagy bármit amihez cseppet logikázni kell. Régen egy vers értelmezését kirázta a kisujjából - most ezek olvasása inkább idegesíti, mert nehéz nagyon követni. Szinte nem is tudja. Döcögősebben jutnak nevek eszébe. Hál Istennek nem rokonoké, ismerősöké, csak olyan ismert embereké, akikkel nem foglalkozik minden nap. Néha keresgél valamit, hogy hová tette, de sokszor mintha azt se tudná, hogy mit keres. Olyan furcsa érzés ez - csinálni kell. Igazából túl sok tünete még nincs, de a biztonság kedvéért felkeresett egy magánorvost. Igen - magánorvost, mert hónapokba telik, míg egy állami szakorvoshoz bejut. Ő meg nem akart ezen agyalni hosszú hetekig. Pont elég volt az az egy hét míg sorra került így is.
A doki kedves volt, csináltak egy tesztet, aztán elküldte képalkotóra - de az már csak a diagnózis alátámasztására kellett. Igen, jól gondolta Éva - Alzheimere van.
Más az, amikor csak sejti az ember hogy gond lehet, és más megint, ha már a szemedbe mondják visszavonhatatlan. Jelezte a doki hogy mire számíthat, akár lehet tíztől több éve is hátra egész jó minőségben, nincs megírva a nagykönyvben - nagyon kezdeti stádiumban van, de hogy a folyamat elindult az bizonyítva van. Érzése szerint a doki részéről főleg biztatás volt a prognózisban...
Na jó, vagy két hétig maga alatt volt. Úgy döntött a közvetlen rokonságon - értsd alatta a gyerekeket - nem mond semmit senkinek. Nem akarta a kapcsolatait alapból tönkretenni már az elején - sajnos volt tapasztalata hasonlóban.
Ez alatt a két hét alatt lerendezte magában a dolgokat, ki nem igazán mozdult - de megbeszélte magával mi is ez, hogy legyen. Egyrészt utánanézett mindennek aminek csak lehet. Nem tudományos alapon, csak úgy amit egy átlagember is megérthet. Aztán számolgatott. Végtére is ő most 70 lesz. Ha tényleg bejön az, amit a doki mond - túl sokat nem veszthet, akkor meg minek sirámozni, valamiben mindenkinek el kell menni. Ráadásul hányan lehetnek, akik az orvoshoz sem jutnak el...
A gond inkább az volt, hogy ha ott fog tartani évek múltával, hogy már saját magát egyáltalán nem tudja ellátni, akkor mit tegyen? Gyerekei azt mondták hogy majd hozzájuk megy - ebben akkor meg is állapodtak. Jó, végül is ez a legjobb megoldás - gondolta. Csakhogy azóta eltelt majd egy év, és annyi információ jutott el hozzá, és annyi tapasztalatot szedett össze más demens betegektől - hogy átírta véleményét.
Úgy döntött, hogy ő bizony egy család életén sem akar uralkodni, nem akarja, hogy unokái lássák a leépülését, és nem akarja hogy családjának nagyobb esélye legyen majd idős korban ugyanerre a sorsra, betegségre jutni. Szegényeknek így is elég kint németben, a másik Svájcban él. Jól megélnek, de hát nem könnyű az ottani életvitelhez alkalmazkodni, közben tanulnak is, dolgoznak is... - nem hiányzik, hogy hónapokra, vagy akár évekre fel kelljen adni mindent, s közben idegileg, fizikailag tönkremenjenek.
Így aztán szétnézett otthon-ügyben, és talált is magának egy megfelelőt. Le van tárgyalva, hogy amint eléri azt a szintet amikor már képtelen ellátni önmagát tisztességesen - tárt karokkal várják. Papírokat, mindent megcsinált - pontosabban megbízott embereket, hogy a szükséges fokokat akkor járják végig helyette.
De most még ez messze, mert lényegében ugyanúgy él, mint annak előtte. Egy dolgot kivéve - helyben eltűntek az ismerősök, barátok, sőt a rokonok is csak laza kapcsolatot tartanak fenn, köszönés, telefonálás szinten. Régen hetente-kéthetente hivatalos volt névnapra, szülinapra, esküvőre, vagy csak egy kis családi banzájra - mára ez teljesen elmaradt. Tudja ő hogy mi a baj... Nem tudnak mit kezdeni ezzel a betegséggel...
Beszélgették pont a múltkorában vele egyívású új barátaival, hogy ez a kór valójában azért rettenetes, mert ennél jobban egyetlen betegség sem bélyegez meg. Bármi a bajod, akármilyen komoly, szervi, vagy akár pszichiátriai - az emberek sajnálnak és ösztönösen segítenének. Viszont egy demenssel mit kezdjenek? Mindenki tudja hogy ebből gyógyulás nincs, nincs olyan, mint mikor a skizofrén szedi pontban a gyógyszereit és lényegében normál életet élhet. Itt amint a kezedben a diagnózis - egyben biztos lehetsz: Ettől csak lejjebb lesz, és kijönni lehetetlen belőle.
Hogy honnan tudta meg a környezete igazándiból nem tudja. Ahol él - nagyjából ezer lelkes falucska. Direkt senkinek nem mondott semmit - mert egy részük alapból bolondnak nézné, másik részük meg csak a sajnálkozásból állna ki, de csak azért hogy információt szedjen ki, aztán mehessen a pletyka a háta mögött.
Ennek ellenére mire letelt a diagnózis utáni két hét, mikorra elfogadta az egészet, és helyére tette a dolgokat - a falu már tudta.
Emlékszik arra a pillanatra amikor először kiment az utcára, épp a boltba tartott. Ahogy zárta a kaput arra jött a harmadik szomszéd, a Rozi - elment mellette és nem köszönt. Éva szólt utána, hogy csak nem sértődött meg valamin? Rozi ártatlan képpel annyit mondott, hogy "Né má' észre se vettelek. Annyi gondom, dolgom van mostanság. Ne haragudj, majd kereslek..." Azóta is egyfolytában azt teszi, máig nem találta meg.... Mindezt a falu egyik legnagyobb pletykafészke...
Ha az arányokat nézzük - száz emberből 90 biztos kerüli, a többi meg nem is mondandójára figyel, hanem valahogy mögé. Mintha csak ők akarnák felállítani a diagnózist.
Röptében elege lett az egészből, pár hét után inkább beköltözött a közeli kisvárosba. Úgy döntött - azt az időt ami még jó minőségben hátra van "billog" nélkül akarja leélni. Nem adta el persze a házát, időnként kiszalad - megnézi mi a helyzet. A kertet kiadta gondozásra tartósan. Nem kér érte pénzt, csak rend legyen. Azt vetnek amit akarnak bele. Ezzel legalább nem kell foglalkoznia. A lakás ahol él most a lányáéké. Mivel ők kint vannak Svájcban nyugodtan használhatja. Így közel a szakorvos, ha baj lenne - de ne legyen - a mentő is gyorsan kiér. Van demens klub, oda eljár, de rendszeresen felkeresi a "sima" idősek klubját is. Ott is vannak hasonszőrűek. Nem mondják ugyan, de ő tudja hogy ugyanazzal a bajjal küszködnek. Majd megnyilnak felé, csak idő kell.
A demens klubban talált néhány barátot is. Ők is még jórészt az elején tartanak. Egy súlyosabb állapotú van a klikkjükben - általában hozzá járnak inkább plusz találkákra, neki nehézkesebb a mozgás, de még a Piri is egész jól el van, még udvarlója is akadt. Igaz a klubból - de a Pista is kívülről átlagos öregnek néz ki. Néha összejönnek és a tapasztalatokról mesélnek. Ki hogy élte meg ezt az egészet, meg hogy fogadta a környezet, ilyesmi. Mindannyian még a kezdeteknél tartanak, de sajnos a tapasztalat az, hogy a homlokukon egy nagy pecsét van.
De hogy is ne lenne, mikor Éva otthoni, falusi körzeti orvosa mikor olvasta a diagnózist első körben azt mondta neki a szemébe: Sajnálja nagyon. Ha vele történne - akkor inkább öngyilkos lenne....
Lehet csodálkozni az egyszerű szomszédokon, ha az orvosuk is ennyire beszűkült ember?
Fotó: Pixabay/a fotó illusztráció
Megjegyzések
Megjegyzés küldése