Nem könnyű helyzet mikor egy rokonról, közeli ismerősről kiderül hogy demenciában szenved, és tartós javulásra lehetőség nincs. Nemcsak nekünk - a betegnek is.
Hajlamos az ember kisgyerekként kezelni - hisz sajnos sokszor úgy is viselkedik. Ám ő felnőtt, felnőtt érzésekkel, életúttal, amire itt-ott még emlékezik, de azt tudja mindenképp, hogy nem gyermek, tehát elvárható hogy tisztelettel közelítsünk felé. (Szerencsére manapság már a kicsiknél is ez a helyzet - tisztelet)
Hogy sikerüljön megvalósítani a tervet először is csak a jóra koncentráljunk. Azokra a képességekre, tulajdonságokra - ami még meg van. Így pozitívabban tudunk a helyzethez állni.
Azt mondani sem kell gondolom, hogy a beteg előtt, de igazándiból a háta mögött sem szabad semmi kétértelmű kifejezést használni vele kapcsolatban - hisz ha máshogy nem, a hangsúlyból érteni fogja hogy most róla beszélünk és amit mondunk az bizony egy velős kritika. Nincs olyan, hogy "csak nyugodtan mondjad, neki elmentek otthonról", "szegénykém már nem ezen a világon van"... semmi sértő, semmi megalázó kifejezést ne hagyja el a szánkat vele kapcsolatban.
És lehetőleg a tetteit kritizálva sem. Mert nem akarattal teszi. Egy gyereknél hathat az észérvekkel elmondott monológ, nála ez nem megy. Mert egy érv miről szól?A tettről - ami a múltban történt, akár pár perce, akár pár órája - és a jövőről, ami lesz, amit el kéne képzelni, ki kéne logikázni, hogy a múltban "elkövetett" cselekvés milyen jövőbeni következményekkel jár. S mivel ő egy az egyben a jelenben él - ez meddő próbálkozás. Legfőbb cél így csak az lehet hogy megpróbáljuk a tőlünk telhető legnagyobb kedvességgel irányítgatni úgy, hogy ő ez sima törődésnek érzékelje.
Viszont ez az irányítgatás olyan legyen, hogy hagyjuk meg felnőtt emberi mivoltát.
Nem könnyű elismerem - és néha a legnagyobb igyekezet ellenére is hibázunk rendesen. Ha így adódik nyugodtan kérjünk elnézést tőle - nem esik le a karikagyűrű az ujjunkról.
Ha megpróbáljuk maradéktalanul tisztelni emberi méltóságát több együttműködésre számíthatunk tőle - hisz az érzései megmaradtak, és ha érezheti hogy szeretik, tisztelik - az ad neki egy plusz "löketet".
Sose mondjunk neki olyat, ami nem teljesülhet, és sose kecsegtessük olyasmivel - annak érdekében, hogy valamit megcsináljon, elvégezzen - amiről eleve nyilvánvaló, hogy sose történik meg. Pld. ne mondjuk azt hogyha nem akar mosdani, amennyiben mégis megteszi átjön a kisunoka kicsit beszélgetni - ha a gyerek tudjuk, hogy ettől ódzkodik. Ő bízik az ígéretben és ha nem teljesül, az esetben csak egy űr marad benne, egy rossz érzés , idővel pedig a bizalomnak annyi. Furcsa dolog, igaz hogy ő a jelenben él, de be-beugranak közelmúltban történt dolgok - ha pedig a sok ígéret sok hazugsággá minősül, akkor többé nem hisz...
Jót tesz az önbecsülésének, ha engedjük azokat a tevékenységeket egyedül végezni - amit még meg tud tenni. Nálunk ez a mosdás volt, az evés. A mosdásra igazándiból saját kimerültségem miatt jöttem rá, hogy még egyedül is megy. Akkor, amikor a hosszú kórházi kezelés után már tudott stabilan ülni, "állni" - én pont lefele mentem fizikai szinten. Ráadásul volt valami perpatvar is előtte (érdekes dolog: idővel ezek feledésbe merülnek) Bevittem a lavórt meleg vízzel, fogmosáshoz a dolgokat pohár vízzel, törülközőket - s mondtam neki - mosdani akart anyuka, hát tessék. Segítettem persze levenni a hálóingjét - és ennyi. S bizony szépen megmosdott ő tetőtől talpig. Annyi volt, hogy pár perc után bementem és leraktam a lavórt a földre, és deréktól lefele már ott voltam. S nyilván utána másik vízzel a haját már én mostam meg, de ő samponozta. Kis segítséggel.
Innentől kezdve ez volt a menetrend. Sajnos a fürdőszobát nem használhatta több okból. Kicsi is két embernek, alacsony is volt a tükörhöz, mosdókagylóhoz, és el is volt tiltva a hosszabb gyaloglástól, mint 2-3 méter.
Az evéssel első perctől kezdve önállóskodtunk, nagyon jó étvágya volt, de ezen belül kekeckedett. Mindegy, a lényeg hogy legtöbbsször megette a dolgokat, kivétel mikor úgy döntött hogy a vajpuha rántottszelet túl kemény, ezért becsomagolta és az ablakon keresztül kidobta a parkba... De a lényeg az volt, hogy tud egyedül enni. És erre büszke is volt.
Már írtam előbb hogy fölösleges felhívni a hibákra a figyelmet, mert nem fog belőle tanulni, hisz tanulásra sajnos képtelen. Vagy elfogadjuk hogy ilyen, vagy beleőrülünk - lehet választani. Lehetőleg az elfogadást javaslom - nyugisabb lesz a helyzet, kevesebb munkánk amúgy sem lenne.
Fontos dolog, hogy amikor csak tehetjük vonjuk bele saját tevékenységünkbe. Közös munka, közös cél - csapatépítő tréning.... Nálunk még fekvőbetegként a lepedő áthúzásban segített - volt hogy napjában többször kellett. Ez mindkettőnk hasznára vált, ő erre, arra fordult - amerre éppen kellett, ezt tisztába tételnél is sokszor alkalmaztuk, én meg megcsináltam azt amiben benne voltunk. Ilyenkor aztán megbeszéltük, hogy ezzel ő is erősödik. És maradéktalanul elfogadta. Még ha épp morcos volt valami miatt akkor is csinálta. Később, amikor már tudott ülni, akkor azt játszottuk, hogy az ágyon ülve mindig arrább ült egy picit, félig lábra ereszkedve minden átülésnél. Addig ment jobb fele, míg el nem érte a fotel vonalát - ott átsegítettem. Ezzel erősödött a lába, nagyjából 3-4 hét kellett hozzá - már önállóan állt, és elkezdett pici utakat tenni a szobában. Nem kell modanom, hogy ennek hogy örült. A lényeg az egészben hogy lehet építeni a megmaradt képességre, és az orvos által felfestett lehetőségekre. Nekünk ugye mondta a doki, hogy idővel az ágyból kikelhet - csak terhelni nem lehet. Ezzel a sikerrel ismét embernek érezhette magát, aki tud tenni ha akar, tud állni, tud járni - nem magatehetetlen baba.
Viszont nem szabad siettetni, nem szabad megmutatni hogy én milyen gyorsan tudok valamit. Ha elmentek sétálni csak karonfogva - egyszerre tipegve. Piszok fárasztó, de kell neki a biztonságérzet. Egyszer egy szomszéddal ment el még a kezdet kezdetén, de az türelmetlen volt, nem értette meg hogy lelassult szegény, mindig előre loholt és onnan kiabált, hogy "gyere már, nem érjük el a buszt". Na ilyet még véletlenül se.... Nem tehet róa, hogy lassú, sajna őket így kell elfogadni. Később még örülnénk neki, ha így lenne. Ha krumplit hámozunk se körözzük le háromszorosan - szánjuk rá az időt. Csak akkor kérjük a segítségét, ha tudjuk hogy türelem van hozzá. Szárítóra teregetésnél se rakjuk fel az összes ruhát addig, míg ő egyet kiterít. És ha igazgatni kell utána ne akkor tegyük, amikor ő is ott van, neki ez kellemetlen érzés, nem jól csinálta, nem vagyunk megelégedve a teljesítményével.
Fontos, hogy bármilyen rossz kedvünk van, akkor se "mechanikusan dolgozzunk rajta". Akár tisztába tétel, akár etetés, mosdatás, öltöztetés, bármi - beszéljünk hozzá közben, mert ő nem egy tárgy, munkánk tárgya, hanem egy segítségre szoruló ember, akinek nem csak a testét, de a lelkét is ápolnunk kell, mert bizony van lelkük - idővel szinte ez az egy marad meg. Neked sem esne jól, ha mindent megkapnál ami kell, de úgy bánnának veled, mintha egy szalagon futó munkadarab volnál.
Nagyon lényeges lenne - talán ezt a legnehezebb megvalósítani az ápoló mentális kifáradása miatt - hogyha valami "rosszat csinál" -épp a földre fekszik az ágy helyett - ne hibáztasd, ne gyártsál bűnbakot - nem lesz jobb, csak rosszabb, mert neki is lesz hozzáfűznivalója. Próbáljuk meg elterelni a figyelmét, vagy akár elnevetni a dolgot olyan értelemben - mondjuk eltévedt, nincs ezzel gond, bárkivel megeshet. Nézzünk valami szellősebb ruhát (nagy eséllyel melege lehetett)
És még egy. Bármit mond, mesél - vegyük komolyan. Azt is, ha kézzel-lábbal kedveskedni akar, mert tényleg csak azt akarja mutatni hogy fontos vagy neki. Azt is, ha szomorú, mert nyilván bántja valami - próbáljunk meg rájönni, hogy mi. Ha mesél figyeljünk oda, s ha van kapaszkodó rövid kérdésekkel érdeklődjünk is. Így érzi az odafigyelést, tudja hogy emberként tekintünk rá, nézzük valakinek - nem csak egy báb.
Ha ezeket az óhajokat csak nagyjából sikerül betartani, már sokat teszünk azért hogy az a kis önbecsülése ne menjen veszendőbe. Ha megmarad neki - nekünk is könnyebb lesz.
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése