Hát szóban - hisz ez a természetes.... - mondanánk, pedig a probléma sokkal árnyaltabb, vagy még ezen kívül is lehetőség a tarsolyunkban.
Itt is a legjobb ha először elgondolkodsz rajta, ha te lennél a beteg helyében, Neked mi tetszene, mi lenne kellemes, mi lenne kellemetlen.
Mi verbálisan és non-verbálisan kommunikálunk (szóban és szavak nélkül: érintéssel, tekintettel, gesztusokkal), a beteg egy ideig ugyanígy, egy idő után már csak a non-verbális kommunikáció marad, vagyis beszéd nélkül.
Ha hosszasabban beszélgetünk, akkor az a legjobb ha megpróbálunk úgy helyezkedni, hogy szemünk nagyjából egy szintbe kerüljön. Vegyük le a tévé hangját, akár ki is kapcsolhatjuk - persze csak ha nem ragaszkodik hozzá betegünk. És ne önhatalmúlag - tisztelet! - előtte megkérdezzük, hogy kikapcsolhatjuk-e, vagy hangtalaníthatjuk-e. Ha csak lehet ne legyen olyasmi ami eltereli a figyelmét, vagy zavarja a beszélgetést az alapzaj.
Beszélgetés közben amikor a helyzet úgy hozza - nyugodtan fogjuk meg a vállát, simítsuk meg a haját, bizonyos helyzetekben - mikor magyarázunk, vagy épp nyugtatjuk - megfoghatjuk a kezét. Így testi közelségbe kerülünk vele, ami biztos jó hatással lesz rá.
Ha foglalkozunk vele, akkor teljes tudatunkkal figyeljünk rá. Amikor csak lehet a szemébe nézzük, így azonnal ismerni fogjuk a reakcióját is. És ő is egy ideig olvasni tud a tekintetünkből.
Fontos, hogy a legdurvább helyzetekben is tiszteljük, mint embert. Ha véletlenül néha hibázunk amennyiben alkalom adódik nyugodtan valljuk be neki.
A demens betegek a legvégsőkig érzik, felfogják a szeretetet.
Ha beszélgetünk mással róla, akkor azt úgy tegyük, hogy ő is nyugodtan hallhassa. Ne gyerekként fessük le, hanem felnőtt emberként beszéljünk róla, mint bármilyen más betegséggel küzdőről.
Mivel az ő figyelme gyakran elkalandozik, ezért nem árt ha mondatainkban ott a megszólítás, a nevére reagálni fog. Egy beszélgetés alkalmával fontos, hogy szemben legyenek egymással a felek, így mindketten jobban fogják érteni a másikat.
Nem csak a beszédünket használjunk ilyenkor, hanem a testbeszédet is. Ne legyen keresztbe a lábunk, vagy a karunk, nem árt, ha a széket, ülőalkalmatosságot úgy helyezzük el, hogy az a beteg felé nézzen, felemelt fejjel beszéljünk, akár egy kicsit oldalra is hajthatjuk a fejünket, ez a figyelem jele. Ha magyarázunk valamit, vagy mesélünk ne fogdossuk közben az arcunk, ne igazgassuk közben a hajunk, a kezünk ne járjon a fejünk környékén - mert az bizony nem az igazmondás jele.
Normál hangon beszéljünk hozzá, nem szabad motyogva, mert azt nem fogja érteni, a túl hangos kommunikáció pedig megijeszti.
Fontos, hogy beszélgetés közben - ha csak nem mindketten falatoznak közösen valamit - nincs rágcsálás, nem rágógumizunk, nem cigizünk - csakis rá koncentrálunk.
Ne kommunikáljunk hosszú körmondatokkal. Csak pár szavas mondandókat alkossunk. Utána egy kis szünet, várunk hogy felfoghassa, megérthesse, majd folytathatjuk.
Ha visszakérdez, ismételtet, annyiszor kell elmondani ismét amit közöltünk - ahányszor csak kéri. Feltéve ha nem magyarázat, hanem csak sima közlés.
Ne használjunk idegen szavakat, csak olyanokat amiket egy 2-3 éves gyerek is értene.
Ha kérdezünk akkor se zúdítsunk rá egyszerre több kérdést. Fontos az egyszerre egy szabály. Lényeges, hogyha valami információt szeretnénk szerezni tőle, akkor a kérdésünket hajszálpontosan tegyük fel. Röviden, de ugyanakkor mindent, és mindenkit pontosan megnevezve.
Nem szabad agyoncikornyázni mondandónkat, mert a túl sok jelzőt nem fogja érteni, csak összezavarjuk.
Őt sem kell agyonbecézgetni, zavaró lesz számára. Pont elég, ha az általa használt nevét használjuk. Tehát Pista bácsit, akit minden ismerőse így hív mi sem fogjuk István bácsinak nevezni. Rokonoknál is az a módszer, hogy úgy szólítjuk, ahogy ő szereti.
Ha valami nem úgy sül el, ahogy kellene, vagy nem azt csinálja ahogy szeretnénk, ahogy jó lenne, akkor a világért sem szabad letolni, kerülni kell a ne így, ne ezt csináld, ne úgy csinálja kifejezéseket, hanem felajánlhatjuk azt, hogy mutatok egy jó megoldást, vagy megmutatom hogy tudod felvenni a cipőd, vagy kinyitni az üveget.
Ha valamit nem ért, pedig egyszer már elmagyaráztuk röviden az ő nyelvén, akkor fölösleges ugyanazt a mondatot megismételni akár kis szünet után is, mert ha százszor ismételjük akkor sem fogja megérteni. Próbáljuk meg másképp megfogalmazni. Gyerekként is ezt csinálták velünk a szülők, vagy később a tanító. Ha valamit nem értettünk, akkor nem mondták el még sokszor, mert attól még nem ment volna jobban, hanem megpróbálták másik oldalról megvilágítani.
Ha sok időt töltötök együtt, akkor előbb-utóbb - ugyanúgy mint egy csecsemő esetében az anya - tudni fogod, hogyan jelzi ha szomjas, ha éhes, ha fáj valamije, vagy mit csinál, ha épp pihenni szeretne, egyedül lenni egy cseppet.
Lényeges, hogy nekünk kell ezt kitapasztalni, mert mi vagyunk rá felkészülve. Nem lehet elvárni a betegtől, hogy ő vegye fel a mi szokásainkat, jöjjön rá, hogy kommunikálhat velünk - hisz ő sajnos leépülőben van.
Beszélgetéskor nem szabad a szavába vágni, türelemmel kell várni, nem kell javítgatni, ha nagyon elakad az általa már elmondott szavakat érdemes elismételni. Kis szünet után pedig egy könnyítő kérdést esetleg beiktathatunk. De ezt csak akkor, ha tényleg nagyon nem megy a folytatás.
Amúgy pedig a jelszó türelem, tisztelet, szeretet...
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése