Demensként kórházba....

 

Ez nem kifejezetten  "A betegséggel" szorosan összefüggő történet, ám anyósom idősotthonból került kórházba, és súlyos állapotban lévő demensként - nem tudtunk vele kapcsolatot tartani, így a klinikán is nagyobbak voltak a nehézségek, mint egy átlag betegnél. És persze az idősotthoni ellátás sem volt a helyzet magaslatán. 

Még a vírus előtti időszakról írok - sajnos  egy rossz állapotban lévő beteg, s hozzátartozója könnyen elveszettnek érezhette magát már akkor is. Nem azt mondom, hogy ez általános, de sajnos ha velünk megesett, megtörténhet hasonló bárkivel ismét. 

Talán segíthetne a dolgon, ha a betegre nem sorszámként tekintenének itt is, ott is....

Párom hazajőve gondozóházi látogatásából azt újságolta, hogy mikor  belépett az épületbe az ápoló azt mondta: Jó hogy jöttél, legalább el tudsz búcsúzni édesanyádtól.... A hangsúly olyan volt, hogy fel sem merült benne, hogy valahová vinnék, tudta hogy rossz állapotban van. Annyira meglepődött - hirtelen azt sem tudta mitévő legyen. Anyósom fehér volt, mint a fal, nem ismerte meg - betegség miatt 4 nappal előtte volt nála, akkor még viszonylag jó állapotban volt, megszokottban. Látszott, hogy teljesen le volt gyengülve, oxigén akkor sem volt rajta, pedig nem véletlenül írták ki neki másfél éve akkor már. Kérdezte, hogy miért nem hívtak mentőt - ők azt mondták hogy mi rendelkeztünk úgy, hogy ne küldjék semmilyen bajjal kórházba. 

Ez egy hosszú történet, teljesen más témában nyilatkoztunk az eset előtt nagyjából  2 héttel, nem is törhettünk volna pálcát anyósom felett.  Annyit tudott párom kinyögni, hogy azért legalább telefonálhattak volna, hogy baj van vele. Nem volt nála telefon, haza"szaladt", s jelezte mi a helyzet. 

Felhívtam a mentőket, elmondtam mi van - két napja vérzik, darabos vér távozott tőle - talán széklettel - de igazából ezt nem közölte velünk az ápoló. A mentők kimentek, addigra már állítólag ők is szóltak nekik.  Annyit tudtunk, hogy a sürgősségire viszik, úgyhogy egy átlagos vizsgálati idő leteltével - 3 óra - kimentünk a klinikára. Vittünk ezt-azt, és persze tudni akartuk milyen állapotban van betegünk, az orvosok mit mondanak. 

Na, itt jött a második kálvária. 

Tehát tájékoztatást kértünk a sürgősségin. Ott azt mondták első körben, hogy már hazaengedték a beteget. Kikerekedett a szemem rendesen, mert erről valahogy már tudnom kellett volna. De ha ezt mondták, akkor ezt mondták, nyilván ez az igaz, kimentünk mentőbejárón, aztán ott, ahol a dolgozók és betegek is pöfékelnek, elszívtunk egy cigit. Amúgy én nem cigizek... Tisztulni kellett az agynak az után, hogy a szomszédot felhívtuk, s megtudtuk, hogy anyós  nincs otthon, oda nem vitték -  az otthont tárcsázva is nyilvánvaló lett, hogy nem szállították vissza betegünket, neki még mindig a Klinikán belül kell lennie. 

Felnéztünk automatikusan az egyes bel első emeleti részére, régebben mindig ez volt a "törzshely" - ott megkérdeztük - nem tudtak róla. 

Jó, akkor menjünk vissza, és próbáljuk meg még egyszer a sürgősségit. Végtére is készségesek volt, páromat még be is hívták, hogy pontosan utánanézzenek a gépben. Születési év, idő, anyja neve - már mondták is menjünk a kettes "bel"-re, mégiscsak a Klinikán van, érdeklődjünk ott, majd tájékoztatnak pontosan hol fekszik. Ok, átballagtunk.

 Először a portás. Legördítette a már "leltárba vett betegeket" - nem volt köztük.  Átnézett 5 A4-es lapot, tele új beteg névvel - nincs bevezetve a gépbe még - minek... - Az utolsón megtalálta a keresett személyt. Nem tudta viszont megmondani melyik kórterem, menjünk fel az első emeletre, ott kérdezzük meg pontosan hol fekszik. Találtunk egy emberkét, ő közölte, hogy egyes szoba lesz, meg is mutatta melyik. Bementünk, két ember volt a 6 ágyas kórteremben, egyik sem a rokon. Kérdeztük a nővért név szerint, mondta, hogy márpedig ott van. Nézzük meg még jobban, csak felismerjük tán saját rokonunkat... Párom megnézte még egyszer a biztonság kedvéért, bár kissé leforrázva érezte megát, nem ő volt.  Súlyos betegség alatt sokat változik az ember, de azért az anyját 4 nap után csak felismeri az ember, bármi történik. Elvitatkozgattunk néhány mondat erejéig a nővérkével, aztán nagynehezen elfogadta, hogy nem több éve láttuk  hozzátartozónkat, és nem is vagyunk vakok és debilek. Elirányított bennünket a folyosó másik felébe, hátha arra van. Vagy ha nem, akkor nézzünk szét a földszinten, mert hogy ott is lehet. 

Folyosó túl végén semmi, nővérek kapásból mondták, hogy  nincs, nem is volt, nem is lesz, mert ilyen problémával nem viszik oda.  Lementünk hát a földszintre, az meg  a gyermekosztály volt, ezen kívül  egy zárt ajtó. Itt mondtunk csődöt - na, most hová tovább. Úgyhogy jött ismét a portás, más ötlet nem volt.  

És ekkor történt meg a csoda, a sürgősségi osztály főnövére telefonált utánunk a portára, hogy menjünk vissza, mert mégiscsak az egyes "bel"-en van a beteg, csak valamit elnéztek. 

Ott aztán újra a sürgősségi betegfelvétele, megtudtuk, hogy jól gondoltuk - mégis az első emelet a nyerő. Eddig ok, felnéztünk - sehol orvos, sehol nővér - tanácstalanul álldogáltunk - fogalmunk sem volt a 4 közül melyik rész lesz az igazi - 4 területre van tagolva - , mert azt nem mondták ám meg, hogy melyik szobába került, "az a fentiek dolga". 

De végre  szerencsénk volt, mert amíg álldogáltunk-várakoztunk párom bekukkatott az egyik kórterembe, ahol épp egy nővérke ügyködött.  És mellette - csodák csodája  ott volt anyósom, akit kerestünk. 

Feküdt az ágyban falfehéren, csukott szemmel, kikötött kezekkel, ment lefele épp az infúzió, katéter bent . 

Orvost nem lehetett előkeríteni, a nővérke meg nem mondhatott semmit - a beteg saját fiának sem.. Talán a harmadik napon tudtunk dokival beszélni, de az már egy másik történet - mert a folytatás sem volt teljesen megszokott, probléma mentes. A kontroll miatt...

Betegszállítóval, demens, pelenkást órák hosszat várakoztatni az urológián - természetesen vizsgálat előtt.... És még utána vizsgálni is akarják.... Csak annyit mondok előre - a vizsgálat több dolog miatt nem jött össze - és ezt még józan parasztésszel is lehetett tudni, hogy így lesz. De hiába jeleztük előre.

Mindegy - kontroll az kontroll és fontos - menni kell...Utolsó stádiumban lévő betegnek is....

Egyelőre ennyi a történet. 

Fotó: Pixabay