Ne gondold azt, hogy egyedül vagy.
Ha valaki azt mondja, hogy ő mindent jól csinált az ápolás során - az hazudik. Kezdjél vele kapcsolatban gyanakodni, mert lehetetlen hogy utólag visszatekintve nem találna egyetlen hibát.
Én is hibáztam, méghozzá rengeteget. Mit gondolsz, miért írom a blogot? Azért, hogy azokat a hibákat amiket én elkövettem lehetőleg mások kikerülhessék. Legalább egyes esetekben, mert mindig nem fog menni, akármilyen tökéletes vagy. Meg hát - nekem sem árt a történtek feldolgozása.
Nálunk alapból több probléma is volt. Olyanok, amik ha megvannak elképzelhető hogy nem a családi gondoskodás lenne a legjobb megoldás. Ám párom ragaszkodott hozzá - mondván - adjuk meg az esélyt neki. Hát legyen.
Egyrészt anyósom a betegsége előtt sem volt egy angyalka - sajnos néha elég volt elviselni. Ráadásul a demencia kezdetén neki nem megváltozott az egyénisége, hanem még hangsúlyosabb lett. Szóval voltak viták, heti minimum egy alkalommal - mikor a szomszédnak anyósomat sikerült felhúznia - ment a kötekedés szépen.
Fiával már nagyon régen nem volt ideális a kapcsolata - ami még párom gyermekkorára vetítődik vissza. És később is inkább pénz alapú volt, mint szeretetközpontú.
Persze ilyenkor félre kell tenni mindent - mert a beteg az beteg, róla gondoskodni kell. Ilyenkor nem lehetet azt nézni, hogy valaki egész életében nárcisztikus volt, csak saját jólétével foglalkozott - azon felül mellékes volt minden.
Könnyű azt mondani, hogy félre kell tenni mindent a beteg érdekében. Csakhogy egy ilyen gondozásnál nagyon fontos az összhang, a feltétlen szeretet, elfogadás. Ha a kapcsolat alapból ingatag, akkor akkor valahogy elég nehéz ezen átlépni tartósan. Ideig-óráig persze lehet, de nem lehet hónapokon, éveken át megtagadni az érzéseidet, gondolataidat.
Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy csak az tervezzen be végleges otthoni ápolást akinek ragaszkodását nem bolygatta meg nagyon semmi az élet folyamán.
Eleinte mi nem tudtuk hogy mi a helyzet, hogy baj van. Csak azt láttuk, hogy mind nagyobb ellenszenvvel néz ránk - legalábbis elég gyakran. Egy minden egyes alkalommal egy nagy beszélgetés után látszólag egy időre javult, de ilyenkor is elejtett szavakból, másokkal való beszélgetés során elkapott virágnyelvű félmondatokból lehetett tudni, hogy valójában semmi nem változott, csak kifele mutat "jó pofát".
Aztán jött az a szakasz, amikor már felismerte hogy egyedül nem megy. Innentől jobban hallgatott ránk, de az alaptermészet maradt, követelőzött, úgy gondolta minden "jár", és azt képzelte hogy neki mindenkiről, mindenről joga van karakán véleményt alkotni, méghozzá elég sarkosan. Ugyanakkor idegenek fele ő volt a szenvedő fél, a kedves, csendes, alkalmazkodó ember. Bezzeg akik körülveszik....
No mindegy, idős, öreg - el kell viselni, az ember nem tehet mást.
Csakhogy ha jön egy olyan helyzet, amikor már mindenben csak rád számíthat, mellette előbb-utóbb megjelennek az anyagi gondok, mert ez az időszak azért a legtöbb családot taccsra teszi, és amikor baj van, nem mindig tudsz elég nagyot nyelni ha épp kötekedhetnék. Legalábbis nem mindig. Magyarázhatod magadnak hogy beteg... te ütődött ápoló fogd már fel hogy nincs kivel vitázni, értelmetlen.
Van, mikor simán lerendezed, elneveted, kedvesen tudsz szólni hozzá ekkor is, de bizony olyan is megesik hogy kibújuk az igazság. Persze tudod, hogy nem kéne - de néha dolgozik a kisördög. Birizgálja a csőrödet és kimondod. Ez is benne van a pakliban. Aztán persze átgondolod nyugis helyzetben és rájössz, hogy hülyeség volt. Mert végülis nem tehet róla. Valójában ebben az időszakban már semmiről sem tehet.
Még hasonlít régi önmagára, de már semmit sem tesz tudatosan, csak úgy jön...valahogy ösztönösen.
Ám jó tudni, hogy nem csak te gondolod ám át pár óra alatt, de legalábbis másnapra mi történt, és mit rontottál el , hanem ő is - legalábbis jó ideig így van ez. Anyósom még otthonba kerülése környékén is - halála előtt fél évvel - agyilag már elég rossz állapotban, fizikailag meg rövid javulóban - minden egyes alkalommal mikor "összeakasztottuk a bajszunkat" felhozta másnap, hogy ez hülyeség volt az ő részéről is, mert tudja hogy le vagyok terhelve, fáradt vagyok, nincsen kedvem, igazándiból nem is akarta ő, csak valahogy jött. És mondta többször, hogy fél éjszaka sírt miatta.
Mit lehet ilyenkor tenni? Eleve te is elintézed ekkorra, hogy az egész egy idiótaság volt részedről, egy "csakazértis". Szánom-bánom hangulatban vagy, és majd megszakad a szíved, hogy előző nap megbántottad. Közösen simán helyre lehet tenni a dolgot.
Furcsa amúgy, hogy rövidtávú emlékezetük elvileg nincs, ettől függetlenül a vitákra másnap még anyósom emlékezett. Ami végülis jó volt mert így simult el minden.
Ennek az egésznek annyi a mondanivalója, hogy a lényeg nem az, hogy hányszor szóltál rá hangosabban, mert épp nem tudtad elviselni, hogy már megint nem a WC-t használta, vagy kidobta a kaját kóstolatlanul, mert kitalálta hogy ő nem eszik olyan ételt, amiben a leves borsóból készült, és a másodikban is volt pár szem borsó.... Az volt a lényeg számára, hogy azt az ételt megcsinálod, beviszed, feltálalod. Hogyha nem használta a WC-t utána takarítasz ha morcosan is, de megcsinálod, és másnap reggel ugyanabban az időben mész be hozzá reggel mint máskor, és amikor jön a megszokott napirend, és azt mondja, hogy haragszol még? Akkor azt mondod neki, hogy "már miért haragudnék"?
Számára a legfontosabb az volt - számíthatott rád. Jóban is, rosszban is. Te voltál számára a biztonság, a múlt, a jelen, a jövő, a szeretet. És akit szeret az ember, annak mindent megbocsát.
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése