Demens beteg érkezik a családba 3.

 


Mikor bebizonyosodik hozzátartozónkról immár szakorvos által, hogy demenciában szenved - onnantól kezdve elvész a "hátha mégsem", átalakul ténnyé, és jön a nagy feladat, a fejbekólintás után előre kell tervezni. Mit, mikor, hogyan.

Mindenképp beszélni kell vele a jövőről. Ő hogy gondolja, hogy szeretné, és mi miként látjuk a jövőt. Ezt a két dolgot valahol egyeztetni kell. Könnyebbség, hogy nagy eséllyel ő már régen tudja hogy gond van, és valószínűleg már osztott-szorzott is ez ügyben, neki talán már jobb is, hogy nem kell tovább titkolóznia. 

Ha még jó állapotban van ösztönözzük arra, hogy járjon el egy sima idősklubba. Még ne a demensek közé, mert nem lenne igazán kellemes azt látni előre mi történik majd vele. Míg nagyjából önállóan közlekedik, kis segítséggel intézi dolgait -  az a jó ha mind többet van emberek között. 

Ekkortájt jön el a házi segítségnyújtás, más néven szociális gondozás ideje is. Ezt állami, önkormányzati, egyházi fenntartású intézményeknél lehet kérvényezni. Elég ha beütöd a keresőbe az alapszót, hozzá pedig a helységet ahol élsz. Nagy eséllyel lesz lehetőség. 

Itt térítési díj van, jövedelemfüggő. Elvileg a magányos időseket segítik, de nyilván kérheti az is, aki körül ott a család, csak nappalra marad egyedül. Fontos lenne megbeszélni a szociális gondozóval, hogy ne pátyolgassák agyon, ne végezzenek el minden munkát, vagy ha igen, akkor amit lehet közösen tegyenek, mert jó dolog a kényelem, de ez esetben a biztos, gyors leépülést hozza. Sokkal fontosabb inkább a felügyelet, hogy minden flottul menjen. Gyógyszerezés, esetleg inzulin - átbeszélni a teendőket. És a legfontosabb dolgok elvégzése.

Ha már így is azt észleljük hogy nem öltözik át, mosdást hanyagolja, baj van a tisztasággal, gyógyszereket bekeveri, vagy nem tudja mikor kell bevenni az átbeszélések, cetlik ellenére sem, akkor eljött a 24 órás felügyelet ideje. 

Ami persze nem könnyű. Van három lehetőség - vagy mi magunk leszünk a gondozók, vagy alkalmazunk valakit erre a feladatra, és a másik a legnagyobb teher - ha úgy döntünk, hogy itt következik a gondozóház.

Ha mi egymagunk nem tudjuk valami oknál fogva ellátni betegünket, vagy nem érezzük azt a lelki kötődést, ami azért ilyenkor kellene, akkor legjobb ha segítséget kérünk mindannyiunk érdekében. 

Egy gondozó alkalmazása nem olcsó mulatság, valójában a beteg nyugdíja szinte biztos, hogy kevés is rá, jócskán pótolni kell. Ha már ennyit kifizetünk sokan úgy gondolják, hogy az illető szakképzett legyen, ami valójában nem annyira fontos, mint hogy igazi ember legyen. Semmit nem ér a papír, ha mellette nem tud a betegünk fejével gondolkodni.

Ha viszont nincs lehetőségünk magánúton ápolót fogadni, akkor ilyen esetben egy megoldás van, az otthon keresése. Amennyiben gyors megoldás kell a magánotthonok adnak lehetőséget, attól még máshová is beadhatjuk igényünket, és ha úgy látjuk az eredeti nem felel meg, idővel ha lesz hely mondjuk az egyháziban - elfoglalhatja ott a helyet, persze vele megbeszélve. 

Ezek az otthonok jóval kevesebbe kerülnek, mint egy otthoni gondozás, viszont az biztos hogy nem egyedi ápolást kap, egy emberre több beteg is jut. Ami nem mindig rossz dolog, hisz azért kapnak egy kis saját életteret is a demensek. 

Amennyiben úgy döntünk hogy szeretnénk mégis inkább otthontartani betegünket, akkor nézzünk utána, hogy a környéken működik-e demens klub, erről nagy eséllyel a körzeti orvos tájékoztatni tud, ha mégsem - rákereshetünk az interneten.

Ők vállalják a szállítást is, ebédelniük is lehet - közösségben lesz pár órát ami nagyon fontos, ugye egy kis kikapcsolódás mindenkinek jót tesz, természetesen az otthoni gondozónak is, neki is lesz egy kis szusszanás. Ez persze térítéses, de megéri. Van téma utána miről beszélgetni, és a társaság ellazítja őket - találkozhatnak az ellenkező nemmel is, ami sokuk számára nagyon fontos még ebben a stádiumban is.

A negyedik részben elmondom  saját tapasztalataimat arról, hogy mivel jár az, amikor egy családtagunkról már előttünk is nyilvánvalóan kiderül, hogy demenciában szenved. Ő mit érez, mi mit élünk meg a betegség előrehaladásával.


Fotó: Pixabay

Megjegyzések