Ápolási díj, de hogyan? És mire számíthatsz?

 

Először is - lehetsz-e ápoló, gondozó?

Ha a beteg házastársa, vagy bejegyzett élettársa vagy, gyereke(lényegtelen, hogy vér szerinti vagy örökbefogadott) mostohagyereke , testvére, esetleg édesanyja, édesapja, élettársa, testvére,gyereke, szülőjének  házastársa,élettársa, bejegyzett élettársának gyereke, szülője, sőt még ha a beteg testvérének a házastársa, vagy bejegyzett élettársa vagy - lehet hivatalos ápoló, gondozó. Adott feltételek teljesülése esetén jogosult leszel ápolási díjra, emelt összegű ápolási díjra, vagy kiemelt összegű ápolási díjra is.

Mi párommal élettársi kapcsolatban élünk - nem bejegyzett - és mivel anyósom és párom között  volt anya-fiú kapcsolat, kézenfekvő volt, hogy Sanyi lesz a gondozója. Én nem lehettem - nem baj, majd dolgozom. 

Ezt már eldöntöttük akkor, amikor még nem volt a kezünkben papír arról, hogy demens, de tudtuk, hogy baj van. Beutaló már ott volt a kezünkben a szakorvoshoz, viszont sürgősséggel is csak 3 hónapos határidővel kaptunk időpontot. 

Anyósom minimum 2-3 havonta kórházba került, rengeteg egészségügyi problémája volt, de legtöbbször a szíve rakoncátlankodott, és - mivel nem igazán tartotta be a diétát, a cukrával is bajok voltak. 

Eljött az augusztus, ahol 4 hetes veseleállás, tüdőgyulladás, majd kórházi fertőzés miatti kezelés után hazaengedték volna - de sokkal rosszabb állapotban, mint ahogy bekerült. 

Még ülni sem tudott, nemhogy állni. A doki mondta, hogy ha gyakorlunk, akkor idővel ez javulni fog, de a szíve miatt akkor se tegyen meg több utat, mint az ágytól a fotelig, majd vissza. Nem tudott önállóan enni, egy furcsa, képzelődős álomvilágban élt, néha azért felismert bennünket. Sem önállóan tisztálkodni, sem öltözködni nem tudott, gyógyszer bevételről szó sem lehetett, az inzulint képtelen lett volna beadni, és közben pelenkás is lett. Mikor mondták, hogy hazaengedik - pánikba estem, mi lesz. Párom persze rózsaszínben látta a dolgot, valójában nem gondolta át az egészet, hogy mivel jár a történet. 

Jeleztem bent, hogy baj van anyósommal, rosszabb az állapota, mint mikor bekerült. Először az volt a reakció, hogy ez egyszerű hospitalizáció. De ragaszkodtam hozzá, hogy ez nem az, itt komolyabb baj van. Előtte is lehetett már tudni, hogy problémák vannak, de a kezelés végére mélypontba kerültünk. Mondtam a főorvosnak, hogy pont augusztusra volt időpontunk a pszichiátriára - gondozási díj megállapításához kell a szakvélemény. Azt mondták, hogy ok, maradjon még majd egy hétig. Közben megvizsgálta egy pszichiáter szakorvos, aki megállapította, hogy súlyos fokú demenciában szenved - a teszt 30 pontjából összesen  5-öt teljesített. Kiadták a szakvéleményt, hogy állandó felügyeletre szorul, önállóan ellátni magát nem tudja, és állapotában javulás már nem várható. 

Ez így nem volt igaz, illetve lehet hogy nem volt várható, de azért szobán belül egy hónap múlva már elközlekedett, volt amikor egész tisztán gondolkodott, olyankor elszörnyülködött mindig, hogy ezen a betegségen javítani sajnos nem lehet. Önállóan étkezett, sokszor még az oxigénpalackját is saját maga kezelte - persze odafigyeltünk, hogy mit csinál. Mosdani tudott egyedül általában, vagy legalábbis meghagytam neki ezt a hitét. 

A lényeg, hogy kezünkben volt egy szakvélemény, ami tartalmazta azt is, hogy demens betegeket ellátó otthonba való felvételét indokoltnak tartják, de mi akkor még az itthoni gondozás mellett döntöttünk. 

Párom először az okmányirodába ment, ott kezébe adtak néhány nyomtatványt, amit nekünk, valamint a körzeti orvosnak kellett kitöltenie. Valamit első alkalommal eltolt a körzeti, hiába adtunk be mindent rendben - elutasították a kérelmet.

Következő alkalommal már átbeszélte párom, hogy mit kell kitöltenie az orvosnak - bár nem tetszett neki, s a többi nyomtatvánnyal együtt be lett adva ismét a kérelem. Várjuk, hogy biztos behívják majd a rehabilitációs hatóság elé, hisz azt mondta a háziorvos - hogy erre szükség van, valójában nem tudja, hogy tud-e mentőt biztosítani, mert szerinte nem lehet járásképtelen - bár akkor már évek óta nem látta anyósomat. 

Ám szerencsére erre nem volt szükség - mivel orvosi szakvélemény volt a kezünkben arról, hogy önellátásra képtelen, és állandó felügyeletre szorul - így csak a papírok beadása elég volt az ügy elbírálásához. Egy hónap alatt végeztek is vele, megítélték a kiemelt ápolási díjat. 

Nagyon fontos, hogy tényleg minden akadályoztatást beírjatok, és igazoljatok a kérelem beadása során. Tehát ha valamit már nem a megszokott módon csinál, akkor nem kell mentségeket találni, hogy biztos azért, mert nincs türelme, vagy bármi - ha összecserélni a zoknit, vagy kacsalábra veszi a cipőt, esetleg nem vesz fel alsót, stb. akkor az nem feledékenység, szórakozottság, hanem képtelen önállóan öltözködni. 

Az önálló étkezés sem azt jelenti, hogy el tudja a szájához vinni a falatot, hanem hogy azt úgy tudja elfogyasztani önállóan, segítség nélkül - hogy abban nagyobb kivetnivaló ne legyen. Nem keveri össze az ételeket egymással, nem önti a kávét a tányérba, és abból issza, nem akarja csakis pohárból inni a levest, a húst meg nem dobálja ki az ablakon. 

A WC-t rendeltetés szerűen használja, és tisztálkodni is tud utána. Nem rak ide-oda székletet becsomagolva, és pisilni sem akar a kádba, vagy a mosdókagylóba pusztán azért, mert az közelebb van. 

Ápolási díjat akkor kaphatsz, ha nem dolgozol 4 órától többet naponta - kivétel, ha sikerül otthon végezhető tevékenységet találnod. És nyugdíjon, előnyugdíjon kívül lehetőleg nem rendelkezel bevétellel még. 

Ha minden tekintetben rád szorul az ápolt, akkor kaphatsz kiemelt ápolási díjat. Annyira pici dolgok döntenek abban, hogy ki melyik csoportba kerül, hogy tényleg nagyon érdemes átgondolni, hogy mennyire segítségre szoruló a beteg. 

Anyósom szociális ápolója, hogy párom ápolásira jött - azt mondta, innentől segítség nem jár. Ezt nem tudom, hogy így van-e, mert vannak ismerőseink akikhez később is látogatott hétközben napi rendszerességgel a szociális ápoló. Nekik annyi könnyebbségük volt, hogy naponta volt félórájuk, egy órájuk, amikor nyugodtan elmehettek otthonról. 

Nálunk az volt a gond,  hogy segítség nem volt,  én dolgoztam és pár hét után bebizonyosodott, nem minden olyan rózsaszín, ahogy páron elképzelte. Például a tisztába tételtől rettentően ódzkodott, egy időt után jelezte is, hogy neki ez nem megy. És hát komoly viták is keletkeztek köztük időnként az ételből kifolyólag. Ráadásul nem mehetett le vásárolni sem, mert anyósom egyből telefonált ide-oda, hogy egyedül van. Egy idő után kezdett igencsak parázslóvá válni a helyzet. 

Aztán mikor naponta már nagyjából 10-szer hívtak a munkahelyemen, hogy osszak igazságot - úgy döntöttem, hogy vége, inkább felmondok és itthon leszek én is vele, mert ennek így semmi értelme. 

Viszont tudni kell, hogy a második gondozónak már semmi sem jár, tehát én félévig úgy voltam itthon vele, hogy bevételem nem volt. 

Az ő nyugdíja elment teljesen gyógyszerekre, pelenkára, megrendelt ebédre - hiába főztünk, abban mindig hibát talált, egy idő után úgy voltam vele, hogy akkor legalább nem engem degradál. És óhajok-sóhajok is voltak, amik elvitték a nyugdíját - ja és a testvéreknek is adogatott hol ezt, hol azt, hol aranyat, hol pénzt. De ezt nem kötötte soha az orrunkra. 

Innentől már a tartalékainkat éltük fel. Aztán mikor már mindketten az összeomlás szélén voltunk az alig-alvástól, az állandó morcogástól, az áskálódástól - és sajnos a mind kevesebb kimutatott szeretettől - úgy döntöttünk, hogy eljött az otthonkeresés ideje. 

Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy megkönnyítendő az elhelyezkedési időszakot, ha sikerül otthont szerezni a megkezdett naptári hónapra jár még az ápolási díj, és utána még két hónapig. 

Nem sok, de mégis nyugodtabban keres állást az ember úgy, hogy legalább a számlákat ki tudja fizetni. 

Fotó: Pixabay