Na, ez legyen a legnagyobb problémád. Örülj neki! Mert ha dúdolgat, akkor lefoglalja önmagát. Ráadásul dúdolni olyasmit szokás, amire emlékezik az ember - tehát az agyát is tornáztatja. Ez végülis azt jelenti - vannak emlékei.
A legtöbb beteg imádja a zenét. Erre lehet építeni.
Azt mondják az okosok, hogy a zene a legjobb terápia a demenseknek. Elvileg kifejezetten a súlyos betegeknél a leghasznosabb, de én ezzel vitába szállok.
Nem, mintha nem válna hasznukra akkor is, amikor már nagy eséllyel tolókocsiba kényszerültek, vagy akár ágyban fekvők lettek, de nálunk középsúlyos állapotban nagyon sokat segített.
Illetve ösztönösen anyósom már az enyhe hanyatlás időszakában is alkalmazta - csak akkor még nem tudtuk, hogy ennek jótékony hatása van. Nem csak a lelkiállapotára nézve, hanem a betegségére is.
Volt egy időszak, amikor kifejezetten azokat a régi kazettákat kereste elő, amiken tízegynéhány évvel előtte - szintén demencia következtében - elhunyt párja énekelt magyar nótákat. Ezek a felvételek - természetesen házi körülmények között - családi összejövetelek alkalmával készültek. Ilyenkor bevonult a szobájába, berakta a kétkazettás magnójába és hallgatta, hallgatta - s persze énekelt. Közben meg hol sírt, hol nevetett. Jól emlékezett mindre, akkortájt mikor készült a felvétel harminc körül lehetett.
Már ekkor is kicsit furcsa volt viselkedése, de még belefért a picit feledékenyebb kategóriába - nem igazán foglalkoztunk a témával, mert ez is csak időszakos volt, és alig lépte át azt a határt, ami velünk is bármely nap simán megtörténhet.
Később lett egy SD-kártyás MP3-asa. Erre szintén olyan mulatósok kerültek fel, ami inkább a régi időkre emlékeztette, de voltak viszonylag újabbak is. És hiába telt el közben pár év, betegsége már érezhetővé vált - a szövegek még simán bejöttek, a dallamokat bármikor elénekelte. Sőt - hangosan megjegyezte mindig ki az aktuális előadó.
Az MP3-ast aztán az otthonba is bevitte, még ott is hallgatta az első három hónapban. Igaz, mikor utána vittük már nem emlékezett rá, azt hitte újonnan vettük.
Nagyjából három hónap elteltével aztán egy rossz hangulatban ripityára törte - csak úgy kézzel. De innentől kezdve nem is kereste, és nem igényelte hogy zaj legyen körülötte.
Nagyon szeretik a saját fiatalságuk zenéjét. Nem véletlen... Te mit hallgatsz szívesen a mai számokon kívül? Nyilván azt, amihez kedves emlék fűz. Nekik viszont lényegében csak régről vannak emlékeik...
Hát nem csak te vagy úgy, hogy szívesen nosztalgiázol - ezzel a beteg is így van, a 10-40 év közötti dallamok visszaröpítik az időben, beindítják az emlékezetet - ha csak érzések szintjén is - és egy cseppet feltöltődhet.
Nem baj ha kisírja magát - az is kell néha, mert leereszti a benne felgyülemlett feszültséget. Ha meg elkezd énekelni a dallamok hallatán - az csak jó lehet.
Már írtam máshol, hogy anyósom súlyos demensként a legismertebb operettek szövegét kapásból hozta, énekelte a dalokat a színészekkel.
S egy-egy operett megnézése után mindig nagy sóhajjal, mosollyal az arcán nyugtázta: Milyen jó volt.... Nagyon szeretem... Tudod volt egy barátnőm, akinek a vőlegénye színész volt, és esténként elmentünk a színházba, amikor a fiú játszott. Ott láttam először a Csárdáskirálynőt. És megtanultam minden dalát... Máig emlékszem rá.... Gyönyörű....
Hát egy ilyen mondatért a beteged szájából nem érdemes kicsit strapálni magad, neki kedves zenéket előkotorva?
Gondold el - súlyos betegen képes volt a monitor előtt ott ülni három és fél órán keresztül feszülten figyelve, és végig énekelve...
Úgyhogy ha dúdolgat állandóan - próbálj meg rájönni mi az, amit a legszívesebben hallgatna. 😀
Van egyébként tudományos magyarázat is - a zene értelmet ad az együtt töltött időnek, főleg ha közösen hallgatjuk, vagy akkor hozzuk létre (dobolás, tapsolás, éneklés, csak ötletelni kell), kellemesebb lesz az együtt töltött időszak, hatására könnyebben teremtenek kapcsolatot, könnyebben kommunikálnak, és jobban figyelnek a környezetre is. Egyfajta fejlesztésnek tekinthető. És persze érzi hogy ő is fontos, foglalkoznak vele.
Annak idején egy ismert magyar színésznő autóbalesetet szenvedett, utána hosszú ideig nem tudott beszélni sem. Végül egy másik - ugyancsak ismert művésznővel énekelni kezdtek. S csodák csodájára, a beszélni nem tudó ember dalolva formálni tudta a szavakat. Később pedig már a próza is ment. Eleinte kicsit idegen felhanggal, picurt éneklősen - majd eljött az is, amikor már tökéletesen.
Na, hasonló a betegünkkel is előfordulhat, sajnos nála rövid távon - de az is valami. Hogy akadozik a beszédben (anyósom példa rá) még nem jelenti azt, hogy énekelni nem tud folyékonyan akár több strófát is.
És ez bizony hatalmas önbizalmat ad. Hatására a külvilág nem egy elzárt valami lesz, hanem ismét részének érezheti önmagát.
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése