A gondozó lelke

 

A betegség hosszú, a gondozási idő hol hosszúnak, hol rövidnek tűnik - attól függően, hogy épp hol tartunk a gyászfolyamatban -  a gondozó lelkével pedig senki sem törődik. Még annyira sem, mint a betegével, pedig ugyanazokat a lépcsőfokokat járja meg, mint az ápoltja.

Nálunk ezt az időszakot megtoldotta még anyósom betegsége - ekkor kezdődött a súlyos időszak, egy klinikai gyógykezelést követően. Az alatt az egy hónap  alatt háromszor volt úgy, hogy úgy tudtuk - nem éli túl, ennyiszer indult el a gyászfolyamat, és ennyiszer másztunk ki a gödörből. Fel sem ocsúdtunk, és már haza is került - igazából alig volt időnk rendezni sorainkat. 

Utána meg hol lent, hol fent. Mi ugyan tudtuk, hogy ezen a betegségen sajnos tartósan segíteni nem lehet, de ő bízott benne jó ideig - ez csak tévedés lehet. Valójában hazudni nem tudok. Mikor kérdezte mi a helyzet, meg lehet-e gyógyulni belőle - én megmondtam neki, hogy nem, de azért nem ennyire szőrös szívűen. Jeleztem, hogy azért egész jól szinten lehet tartani a dolgot jó ideig, de ehhez az együttműködése is kellene. Akarni kéne tenni valamit. 

Ez a két dolog nem mindig jött össze. Hol ő volt úgy, hogy márpedig ebből ki lehet jönni, de mindenképp sokáig el lehet húzni az egészet - sokszor ilyenkor mi épp az ellenkezőjét láttuk rajta. Ebben a helyzetben színjátékot játszani felér egy veszteséggel. Volt olyan is, amikor mi láttuk jobbnak a  dolgok alakulását, ám aztán rá kellett jönni, hogy vagy nagyon ideiglenes az egész, vagy van más hátulütője, ami még rosszabb, mint az eredeti állapot. 

Közben sokszor jártatod az agyad, hogy ez miért pont veled történik, és persze vele. Ilyenkor aztán jön a feszültség, sokszor a düh, de az is lehet hogy már minden mindegy alapon csinálsz dolgokat, teljesen belefásulsz a helyzetbe. 

Azt már megtanultam rég, hogy ha fáj a lélek akkor a legjobb sírni. Nem szabad uralkodni magadon, mert attól csak rosszabb lesz. 

Ha nem megy magadtól - olvass olyan könyvet, verset, ami hatására ki tudod adni feszültségedet. Vagy nézz meg egy romantikus, vagy szomorú filmet. 

Persze - erősnek akarsz látszani, csakhogy ez huzamosabb ideig nem mehet. Ha talpon akarsz maradni - márpedig szükség van rád - akkor valahol engedni kell a szelepen.

Jó, ha ki tudod beszélni valakivel a problémádat. Ha ilyen lehetőséged nincs, akkor írj egy naplót mondjuk, vagy csak simán írd le az érzéseidet - sokszor ez is nagy segítség. Vagy mondjuk kommentelj egy hasonló poszt láttán. Itt megteheted nyugodtan, senki sem ismer. 

Nem elég, hogy alapvetően nem vagy a helyzet magaslatán - sokszor mégis dönteni kellene, méghozzá fontos dolgokban. Ez ebben az állapotban lehetetlen. Ne akarj túl gyorsan dűlőre jutni, mert úgysem fog menni. Mindent alaposan járj körbe, gondold át, akár ismerőseidtől, rokonaidtól, főleg közeli hozzátartozóidtól tanácsot is kérhetsz. Nem kell egy az egyben megfogadni őket, mert a helyzetet te ismered, de mivel kívülről látnak dolgokat, néha jó meglátásuk lehet. Belülről sokszor zavaros minden.

Fontos, hogy ne várd azt magadtól, hogy szupermen légy. Ember vagy, aki hibázik, de csak azért, mert teszel valamit. Az a lényeg, hogy jót akarsz - ha rosszul sül el, sajna benne van a pakliban, de tanulunk hibáinkból, következőre már jobban megy. 

Van, akinek az a legrosszabb időszak, amikor a beteg még agresszív, támadó, mindenben csak a rosszat látja.  Másoknak pedig az a lelki teher, mikor már nem ismeri meg őket az ápolt beteg. 

Ezek  az időszakok elindítanak egy gyászfolyamatot, amikor érzi az ember, hogy az addig ismert ember már nem az aki volt, eltűnt a messzeségben, és valójában nem lesz már sose velünk úgy, mint régen.  Ugyanakkor ott van, gondoskodni kell róla. Tehát egyszerre gyászolunk, és egyszerre gondozunk. Ez viszont rendkívül megterhelő.  

Próbáljuk meg nyugtatni, pontosabban elterelni a figyelmét - ha épp kötekedős időszakát éli. Ha pedig már csak testben van itt, akkor az is lazítólag hat ránk is, ha leülünk mellé kicsit, megigazítjuk a párnáját, megsimogatjuk a fejét - ezt érzékeli - megfogjuk a kezét....  Mindkettőnknek jó lehet. 

Erre a folyamatra mondják amúgy, hogy már a halála előtt elgyászolták, hisz így igaz. Egy hosszú betegség alatt, amikor a hozzátartozó tudja a végkifejletet, és azt, hogy nincs visszaút, akkor a tényleges gyászidő már inkább felkészülés a későbbi életre. 

Ugyanakkor egy ideig ott lesz még mindig az a bizonyos fásultságérzés, és természetesen fáj akkor is a végén, hogy "bevégeztetett". De  már tudjuk azt is, hogy tovább  legalább nem szenved, már senkinek sem megalázó a helyzet. Később előjön a bűntudat, hogy nem tudtunk segíteni rajta, meg hogy volt mikor felemeltük a szavunk... 

Ekkor érzed igazán majd, hogy mennyire nincsenek körülötted a régi ismerősök, rokonok, barátok - ők sem tudtak mit kezdeni a helyzettel. 

És lesz egy nagy űr, hisz hónapokig, sokszor évekig ápoltál valakit a nap 24 órájában, és hirtelen nincs mit tenni. 

Ott állsz, immár aludhatnál éjféltől napestig, de egyszerűen nem birsz, mert minden neszre felébredsz - az agyad még mindig készenlétben.... 

Vissza kell állni a régi életre, ő is ezt akarná, ha ott lenne. 

Ki kell mozdulni, dolgozni kell menni, meg kell tanulni ismét felszabadultnak lenni. Idővel majd helyre tudsz tenni mindent, nem kell félni.

Ha mégsem sikerül - ne szégyellj szakember segítségét kérni.

Fotó: Pixabay