Hogy segít a körzeti orvos?

 

Előre jelzem - minden ember más, nyilván minden körzeti orvos is más. Vannak jobbak, akik valóban hivatásuknak élnek, és nyilván akadnak hangulatemberek, és lényegesen lazábbak, mondhatni: felelőtlenebbek.

Na, nekünk sikerült ilyet kifogni.

Mai napig felületesen ismerem, ugyanis viselkedése nem késztetett arra, hogy akarjam pontosabban tudni, ki is ő. 

Eleinte párszor elkísértem anyósomat hozzá, mikor valami probléma adódott, mivel nem fogtam akkor még állandóan a kezét, ezért ez időben fogalmam sem volt, ki ül az ajtó mögött. Egy biztos, anyósom hol megelégedve, hol morcosan jött ki. Sokszor volt már ekkor is szurkálós kedvében.

Nekem első összetűzésem akkor volt vele, amikor már mi, hozzátartozók biztosan tudtuk, hogy baj van. Anyósom rosszul adta be az inzulint, sokszor bepánikolt, nem tudta melyik a feltöltős toll, melyik a készen vásárolt. Volt, hogy kétszer adta be az éjszakai inzulint, de olyan is, amikor kimaradt. Ha kicsit alacsonyabb volt a cukra, akkor egyből megevett egy kisebb lekvárt, vagy megevett akár 10 deka cukrot is, szóval cseberből vederbe esett. De előfordult olyan is, hogy magas cukornál akart cukrot enni - mondván azzal húzza le.  Nyilvánvaló volt, hogy őt már egyedül hagyni nem lehet,  a pénzét is osztogatta, sokszor azt sem tudta, mekkora összeg van a kezében. Kellett mellé egész napra ember.

Elmentem hát a körzeti orvoshoz, és kértem egy beutalót a helyi pszichiátriai gondozóba - hisz szakvélemény nélkül sehová sem mehetünk. 

Nem mondanám, hogy nagyon együttműködő volt. Nem értette meg első körben, hogy miért akarjuk, hogy papírunk legyen hozzátartozónk betegségéről, és esetleg egy szakember is lássa. Holott tudta, hogy baja van, hisz mikor egyedül ment hozzá anyósom - nyilvánvalóvá vált számára szellemi hanyatlása.

Azt hajtogatta, hogy minek papír, tudjuk, hogy vaszkuláris demenciája van, attól hogy szakvélemény lesz róla még nem fog kijavulni...

Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy egyedül már nem hagyhatjuk olyan állapotban van, viszont ahhoz, hogy  valaki gondozója legyen  igenis látnia kell egy szakorvosnak is, mindent csak ezután tudunk intézni. 

Kicsit szájhúzva, de kiadta a beutalót.

Röpke három hónap múlva kaptunk időpontot. Közben egyetlen egyszer sem jött ki, nézett rá a betegére, de ebben semmi kunszt nincs, mikor súlyosbodott az állapota akkor sem láttuk soha, hiába adtuk le minden alkalommal rendben a kórházi zárókat. 

De vádaskodni azt tudott.

Később, mikor a gondozásit intéztünk a hozzá szükséges papírokat is hibásan töltötte ki első körben. Vesztettünk vele potom másfél hónapot. De hát ez van, mindenki hibázhat, nyeltünk egyet. 

Anyósom állandó hólyagproblémával  küzdött jó ideje. Mivel cukros volt, neki hol havonta, hol ritkábban vizeletvizsgálatot is előírtak. A tisztálkodás rendszerével is gondok voltak nála, gondolom ezzel függhetett össze, hogy állandóan fertőzést diagnosztizáltak. Antibiotikum minden alkalommal, aztán kijavult. Ekkoriban mi még nem éltünk vele. 

Mikor immár járásképtelen, pelenkás fekvőbetegként hazahoztuk, akkor is aktuális volt a vizeletvizsgálat - művészet volt begyűjteni, de sikerült. Előtte mosdatás, minden, üveg fertőtlenítése, öblítése, kifőzése. 

Viszont ez már az az időszak volt, amikor  rendszeresen turkált a pelenkájában, és bizony sokszor extrém dolgokat művelt. A lényeg, hogy a lelet megint vacak lett.

Mikor mentem a dokihoz szabályosan letolt, de nagyon - mit akarunk mi, megölni anyósomat? Szoktam én egyáltalán mosdatni, fürdetni? Mondtam, hogy fürdetésre nincs mód, mert pici a fürdőszoba, egy embernek is parányi, képtelenek vagyunk ketten odaállni, hogy beemeljük a kádba, aztán meg ki. Viszont minden nap mosdatás van, hetente kétszer meg komolyabban átmosás. Azzal bocsátott útnak, hogy figyeljünk oda jobban, mert hogy ez így tovább nem mehet. 

Következő alkalommal, mikor a kontroll eredményét vittem az antibiotikum szedés után - már eleve féltem. Ok nem volt rá, mintha kicserélték volna. 

Mellesleg jelzem, hogy azért annyira nem izgatta a beteg hogyléte, hogy lenézzen egyszer váratlan időben - mert akkor netán tisztában lett volna a gondozás mikéntjével is. De nem.

A háromnegyed év alatt amit anyósom a kórház után itthon töltött - egyszer nem jött el hozzánk. Anyósom viszont telefonálgatott, és orvos létére simán bevette azokat a dolgokat amiket mondott.  Egyik fő problémája volt, hogy én nem adom a gyógyszert neki. Ekkor már ketten voltunk vele, mert egy percre nem lehetett a lakásban egyedül hagyni. Egyik gondozásin, másik meg csak úgy, a semmire. Minden reggel azzal telt, hogy ki lettek rakva a gyógyszerei, de csak mindig annyit kapott meg belőle, amennyi az aktuális adag volt. Ellenőrizve a bevételt - óvatosan. Az inzulint is mi adagoltuk szinte másodperc pontosan, mert igaz, hogy nem ismerte már az órát, de ettől független hatalmas cirkuszokat levágott, ha úgy gondolta, hogy késtünk vele. 

Jó párszor képes volt felhívni az orvost, hogy ezt sem kapta meg, azt sem kapta meg. Őszintén megvallva elég volt feltenni a pléhpofát később, mikor menni kellett pelenkát, gyógyszert felíratni, vagy beutalót kérni.

Eljött a tél is, vele az influenza. Nagy dilemmában voltunk, hogy mi legyen. Hisz ha hazahozzuk neki akaratunkon kívül, vagy valamelyik testvére látogatáskor fertőzött,  neki az végzetes lehet.

 Próbáltuk rábeszélni az oltásra, de nem, nem, nem. Felhívta a körzetit és mondta: mit akarunk.

Az meg azt válaszolta, hogy igaza van anyósomnak, ha védeni akarjuk akkor oltassuk be mi magunkat, és akkor ő sem fertőződhet meg. Nem fogom most részletezni, hogy ez miért botorság, de azért az egész rokonságot csak nem oltathattuk be. Ekkor már nem is volt erőm vele vitázni, úgy voltam vele - ha baja lesz anyósnak max az orvos lesz a felelős érte. 

Nem tudom hogy van ez máshol, de egy képzett egészségügyisnek tudnia kéne - szerintem - hogy ez a betegség a beteget,  és hozzátartozóit is rendesen megvisel. Valójában egy-két jó szó, pár tanács, egy mosoly nagyon sokat segíthetett volna. 

Hát mi se jó szót, se tanácsot, se kedvességet, se egy mákszem támogatást nem kaptunk semmiben. 

Ha valaki hasonló cipőben jár, és a körzeti orvos nincs szakmailag a csúcson - ha lehetőség van rá,  váltson. 

Mert nagyon sokat jelent, ha egy tapasztalt, képzett ember támogatását érzi, tudja  a beteg, s gondozói is. 

Fotó: Pixabay