Ez nem egy csábító téma, pedig nagyon sok embert érint. Vagy azért mert beteg, vagy azért, mert hozzátartozó. Ha megéred a nyolcvan évet, százból 25 embert a demencia is fenyeget. De már hatvan éves kor körül is elkezdődhet a folyamat.
Ilyenkor persze legyint az ember: ugyan már, egy kis feledékenység senkinek sem árt, meg egyébként is nekem biztos nem lesz semmi bajom...
Pedig mindenki, aki végül beleesik - érzékeli magán, hogy valami baj van.De vajon mit és érezhet? Mennyire tudatosulhat benne ez az állapot?
Sokszor olyan, mintha pontosan tudná mi a helyzet, máskor meg teljes tagadásban van. És gondolatmenete ép ésszel gyakran követhetetlen. Ha valaki ilyen beteget ápol - főleg, ha a gondozottnak más egészségi problémája is van - fel kell kötnie rendesen a hátsót
Aki benne van, megéli a demenciát - eleinte érzi, hogy valahogy semmi sem olyan már, mint régen. Keveri a dolgokat, lassú, nem jutnak eszébe olyan szavak, amiket eddig nap mint nap használt, nincs kedve semmihez, főleg emberek közelébe menni. Inkább megrendeli az ebédet, mintsem megfőzze. Inkább eszik hetekig kockalevest, semhogy egy komolyabb ételhez hozzákezdjen. Valahol tudja, hogy nem sikerülhet. A lakásában már alig tud közlekedni a sok felhalmozott tartalék miatt. Attól fél, hogy valami nem lesz, ezért késztetést érez mindenből legalább kettőt venni. És semmit sem akar kidobni, mert még szükség lehet rá. A párja már húsz éve halott, de a felírt papírpelenkák még mindig megvannak, mert még hasznát veheti...
Ha eddig kedvenc időtöltése volt a keresztrejtvény fejtés, akkor már azt is unalmasnak titulálja. A tévében csak hülyeség van, olvasni meg nem lát. Mindenre van kifogás.
Sétálni azért nem megy, mert télen hideg van, tavasszal esik, nyáron süt a nap, és meleg az idő. A lényeg, hogy ki ne kelljen tennie a lábát.
Eddig a gyógyszereit pár perc alatt kirakta egész hétre, most egy délelőtt csinálja, és még így is össze-vissza vannak bepakolva. Alapvető dolgok nem jutnak eszébe, mint például egy cukrosnak, hogy mit kell tennie ha le, vagy felmegy a cukra. Nem tudja biztosan, mikor kell bevennie a gyógyszereket, mikor kell enni. Sokszor már azt sem tudja biztosan, hogy otthon van-e. Néha olyan érzése van, hogy ez nem is az otthona. A múltkor szóltak rá, hogy keveri a pénzt. Összekeverte a kétezrest a húszezressel. De ezt biztos csak rá akarták fogni. Hisz egész életében pénzzel bánt, jó lenne már, ha most meg keverné.... Hülyeség.
Az orvos azt mondta, hogy gyógyszer az nincs erre a bajra, viszont lehet lassítani a folyamatot. Foglalja le az agyát nap közben. Olvasson, legyen bekapcsolva a tévé, a rádió - ne csak a saját problémájával foglalkozzon.
A lényeg a közösség, a beszélgetés. De az idegenekkel szemben gyanakodik. Mit néznek rajta? Ne nézzék, nincs itt semmi érdekes. Idegenekkel nem szívesen beszélget. A környezetével jó lenne, de valójában nem érdekli hogy mi van velük, az a lényeg, hogy ott legyenek ahol ő, hogy ne hagyják magára. Hogy biztonságban érezhesse magát. Fél mindentől. Sötéttől, betegségtől, vitától, váratlan dolgoktól, minden változástól. Ami persze elég nagy probléma, hisz mára már ott tart, hogy semmit sem tud megcsinálni saját maga. Még mosdani sem. Enni eszik egyedül, de hogy elkészítsen úgy egy ételt, hogy az ehető is legyen - az már nem megy.
Nem az ismeri az időt, látja, hogy hol áll a mutató, de hogy az pontosan mit jelent, fogalma sincs - sokszor azt sem tudja milyen év van. Bármiben - gyógyszerbevételben - akár egyperces késés is már irtózatos bűn, mert nem idejében kapja. Neki az egy perc ugyanannyi, mint az egy nap. Igazából nem tudja pontosan megmondani a különbséget. Van, mikor látja, hogy hány óra van, olyan is van, de fogalma sincs, hogy miért fontos az az időpont.
Sokszor, amikor kicsit tiszta fejjel gondolkodik, akkor elmereng rajta: régebben azzal kezdte a napot, hogy kivonulva a szobából megfésülte a haját, bement a fürdőbe, ott megmosdott, megmosta a fogát, és csak utána szedte elő gyógyszereit, készítette elő reggelijét, és adta be inzulinját, mostanra eljutott odáig – félév alatt – hogyha reggel felkél : bemegy a wc-be,bent ül nagyjából háromnegyed órát, mert lusta felállni, és tudja hogy nemsokára megint pisilni kell, utána nagy eséllyel nem mos kezet, hanem inkább bemegy szobájába, beveszi ha elég tisztán ébred az éhgyomri gyógyszerét, vagy beadja magának, ha a kezébe adják az inzulint – általában ezeket kérni is szokta – és várja a reggelijét. Kezet akkor mos, ha mondják neki, hogy azt is kéne. Van, mikor nincs kedve hozzá. Fésülködni ötletszerűen szokott, úgyszintén fogat mosni, vagy mosdani. Akkor mikor eszébe jut. Olyankor valaki rászól, hogy csinálja. De nem szereti, ha beleszólnak, ő tudja mit kell csinálni, jobban, mint az, aki mondja. Őt ne akarják irányítani. Meg amúgy sem hülye, csak egy kicsit feledékeny. De már egészen jól van. Volt, amikor sokkal rosszabb volt, de már tényleg csak néha felejt el valamit. Nem is érti miért van ki annyira a környezete, hisz ő mindig halkan beszél velük, ezek meg sokszor elkezdenek kiabálni vele. Azt mondják, hogy alig ért belőle valamit, amit mondanak, de ez hazugság. Mint ahogy az is, hogy ő itt lakott mindig. Nem igaz, hisz akkor emlékezne rá. Nem hülye ő. A múltkor is kinézett az ablakon, és látta, hogy ugyanazt látja, mint régen, amikor otthon kinézett. De az ő ablaka az sohasem nyílt kifele, és hiába mondja mind a három testvére, meg a fia, meg a menye, hogy itt lakott eddig is, akkor sem igaz, mert a szomszédok azok ugyanazok, de csak azért, mert itt is itt laknak. Mindegy, lényegtelen. A lényeg, hogy elég sok mindenben át akarják verni. És a a legkevesebb, ha csak átverésről képzelődik...
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése