Egy demens, vagy Alzheimeres beteg és hozzátartozója is sok meg nem értéssel, és kellemetlen tapasztalattal "gazdagodhat" egy-egy kórházi kezelés alkalmával.
A legfőbb dolog, hogyha alapbetegségével bekerül hozzátartozód hiába említed felvételkor, hogy zavartságot tapasztalsz nála, rendszertelen lett, összekeveri néha a gyógyszereit, nem foglalkozik magával, lelassult - általában ez az orvosokat hidegen hagyja, csak a konkrét cukorbetegséggel, magas vérnyomással, bélgyulladással foglalkoznak, azzal a kórral, ami miatt a mentő bevitte.
A mi kis betegünknél már a szakorvosi vélemény előtt másfél évvel szóltunk, hogy gond van. Semmit nem ért. Ugyanúgy megkapta a maga Frontinját mint addig, de attól több odafigyelést szemernyit sem.
Fél évvel a szakorvosi vélemény előtt is kórházban volt, ekkor már sok zavaros dolgot csinált. Felrakta a gázra a kávéfőzőt, ott üldögélt nyugodtan, rágcsálgatott, eszegetett a konyhaasztalnál, aminek egyik oldalán megkezdve otthagyta a tányért, poharat, villát, kést, s minden evéskor a használt tárgyakat arrább taszította - tele volt minden félével. Még néha a kávéfőző felé is pillantott. Bent voltam a szobában, és furcsa szagot éreztem. Kimentem, hát a serpenyőben lévő olaj füstölt, de ő nyugodtan ült.
Nem a kávéfőző alatt kapcsolta be a tűzhelyet, hanem az épp hűlő olaj alatt, ami a rántott hús után állt még fenn.
Máskor felraktam a töltöttkáposztát főni, mi elmentünk az Aldiba és a piacra vásárolni. Akkor még szinte a fél napját a konyhában töltötte, ezért megkértem: egy óra múlva zárja el, addigra elkészült biztosan.
Hát persze hogy elfelejtette. Hivatalos ügyet is intéztünk közben, várni kellett, jó három óra volt, mire hazaértünk, mikor kérdeztem, hogy miért nem zárta el annyi volt a válasz: nincs azzal gond, legalább jól megfőtt.
Téli kórházi kezelésénél fordult az elő, hogy mondtuk az orvosának - sokszor agresszív, kötekedik, ok nélkül direkt beleköt az emberbe, nem kaphatna-e valamit más gyógyszert - erre a doki válasza annyi volt - Beteget nem szedálunk.
Ekkor nagyjából úgy éreztem magam, mint akit leforráztak, ugyanis én nem ezt kértem tőle, csak már ott tartottunk ekkor is, hogy nem könnyű munka mellett ezek a kiborulások, az éjszakai ébresztgetések, a legváratlanabb időben kezdődő cirkuszok már a mi idegeinket kezdték ki, ugyanakkor azért nem ártott volna a munkahelyen jól teljesíteni... Mindegy, ha nem, hát nem. Biztos velünk van a gond. Így gondolkodik ilyenkor az ember.
Ekkor kapott oxigénpalackot, bent a kórházban javasolták, a tüdejével, keringésével, szívével is baj volt. Nálunk meg jött a pánik.
Volt egy szociális gondozója is, aki naponta félórára benézett, ő sem volt meggyőződve róla, hogy tökéletes az ötlet. Persze szüksége volt rá, csak hát a kezelése, meg hogy hogy vigyáz rá, nem tudtuk - beválik-e.
Végül ezzel különösebb gond nem volt, legfeljebb annyi, hogy nem mindig tudta rendesen felvenni, volt, hogy eltörte a csövet, volt, hogy eltekerte a nyomásszabályozót.
Ekkor még nem volt vele napközben senki, dolgoztunk. Ahhoz, hogy bármelyikünk gondozásin otthon maradhasson szakorvosi vélemény kellett, ahhoz viszont beutaló kellett, e miatt kerestem meg egyszer pluszban a körzeti orvosát - de az egy külön történet.
Kórházból hazajött, pár nappal később mesélte nevetgélve, hogy a mentőből mikor kiszállt, azt hitte, hogy nem haza hozták, mert olyan ismeretlen volt a környéken minden. Ám mivel nevetgélt, úgy vettük, hogy ezen már túl van, nyilván izgult, azért lehetett egy kis probléma. De aztán hetente, kéthetente csak feljött, hogy furcsák neki a dolgok, mintha kicserélték volna a lakást.
Míg bent volt a kórházba lomtalanítottunk is egy cseppet, csak az ő szobájából 5-6 hatalmas szemetes zsáknyi lim-lomot küldtünk le a szemétledobón, volt mivel megmagyarázni magunk előtt miért nem érzi magát otthon.
Július végén megint kórházba került, akkor már arra sem emlékezett, hogy műtötték-e epével - kérdezte az orvos. Ezek az emlékezetkiesések amúgy időlegesek voltak. És sokszor a kórházban fokozódtak - az orvosok hospitalizációval magyarázták - de szerintem az oxigén hiányzott neki. Ugyanis ha a cukrával vitték be, akkor itthonra hiába volt javalt az oxigén - bent nem kapott. És azért egy idő után elég nyilvánvaló volt, hogy egy-két órás "szipákolás" után agyilag lényegesen jobban volt.
Mondom - cukrával került be, azt nagyjából rendbehozták, viszont hazaengedték úgy, hogy a lába háromszorosára volt dagadva. Csodálkoztam is rendesen, hogy így hazaengedték, és azért is, mert innentől nem írták neki a pajzsmirigy gyógyszerét, holott a kórházban kapta. Nem volt javallat - az megköti a körzeti orvos kezét, így ő sem írta fel.
Fél napot töltött itthon. A mentő péntek este hazahozta, szombaton hajnal 5 óra lehetett, amikor jött szólni, hogy nagyon rosszul van, remeg, hasmenése volt, hányingere van, de már sietett is a maga módján a WC-re, akarom mondani a fürdőszobába, mert elborult aggyal úgy gondolta, hogy majd a vödörbe végzi a dolgát, mert a hascsikarás is rájött ismét.
Megjöttek a mentők, nem tudták mitévők legyenek, tegnap engedték még haza, de mivel az értékei valóban eléggé rosszak voltak inkább bevitték azzal a felhanggal, hogy készüljünk fel, nagy eséllyel hazaküldik.
Nem mentem a mentővel, hanem csak 2 órával később, ennyi idő minimum kell, hogy sorra kerüljön. Kis várakozás után kihozták, és felküldték osztályre, de csak azért, mert a sürgősségin tovább nem maradhatott, igazából az volt a cél, hogy a doki majd hazairányítja. Ekkor már ott voltam én is a beteghordó mellett.
Mikor a nővérek meglátták, elhúzták a szájukat. A mentős kérdezte, hogy hová vigye a beteget, az egyik ugyanúgy ülve a nővérsor között a középső kórterem felé intett - oda ahol eddig volt...
Eltelt legalább 3 óra, senki sem érkezett, a nővér jött be egyszer, hogy ne feküdjön le, üldögéljen, mert úgyis hazamegy. Elmúlt közben reggeli időpontja (cukros volt, lényeges) és már jött az ebéd is. Mondtam a nővérnek, hogy ez így nem lesz jó, vagy jobbra, vagy balra, de el kell dőlnie mi lesz, mert ha nem eszik rövidesen, akkor abból lesz a nagy probléma.
Így aztán valahogy sikerült hoznia egy ebédet, betegünk szépen megette, de szerencsétlen még le sem feküdhetett.
Majd valamikor egy óra körül jött az ügyeletes orvos, aki nem mert vállalni a felelősséget, hogy hazaküldje. Azt mondta: bent tartja, aztán másnap majd az osztályvezető doki eldönti mi legyen.
A többit most csak dióhéjban. Tudni kell hozzá, hogy ő saját állapotáról ekkor már értelmesen, összeszedetten nem tudott beszélni. Másnap megállapították, hogy leállt mind a két veséje. Szívbetegként irdatlan mennyiségű vizet kellett meginnia. Felpüffedt, a szeme alig látszott, mikor bementünk hozzá. Nagy melegek voltak, vastag takaróval takarták, megizzadt, kitakarózott, öntudatlanul leszedte magáról a hálóinget, tüdőgyulladást kapott. Ezzel bekerült az intenzívre. Két nap után áttették osztályra, aznap éjszaka irgalmatlanul rosszul lett, a diagnózis kórházi fertőzés, majd egy hónapot töltött elkülönítőben, sokszor kikötve, jobb ha nem ragozom. Abból helyrejött, de haza egy járásképtelen, teljesen agyilag leépült, pelenkás ember került.
És innen hoztuk ki olyan állapotba, hogy már járogatott, időnként a WC-re is ült, voltak tiszta időszakai is, amikor meg lehetett beszélni vele dolgokat, de sajnos ez nem sokáig tartott.
Hosszú történet.
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése