 |
| Demens betegnek is van ego-ja? |
Erre a legtöbben kapásból mondják a választ: Hát természetesen ÉN. Az Ego azt jelenti, hogy Én vagyok, sőt - magát az "Énségemet". De nem ám úgy, ahogy mások látják, hanem ahogy ÉN.
Mikor megszületünk, akkor egy jó ideig kívülről tekintünk magunkra, valamilyen szinten édesanyánk részeként. Aztán egy idő után tudatosul, hogy ez nem teljesen így van, lehetnek önálló elképzeléseink is.
Hogy az ego-d milyen lesz az attól függ, hogy kívülről milyen visszajelzéseket kapsz. Legalábbis nagyrészt.
Azért csak nagyrészt, mert vannak olyan értékeid, vagy annak hitt dolgaid, amikben - hiába a külső el nem ismerés - te bízol tovább is önmagadban, és meg vagy róla győződve hogy azzal az értékes tulajdonsággal igenis rendelkezel.
Fontos az ego, fontos hogy bízzál magadban - enélkül életben maradni lehetetlen.
Sőt sokkal jobb dolog ebből a szempontból, ha kicsit el vagy szállva magadtól, mert ha főleg negatív az önképed, akkor azzal nagy az esély, hogy depressziós lesz, logikusan padlón lévő önbizalommal, életkedv semmi, így az életben maradás is minden nap egy külön tortúra.
Ha magadra gondolsz, akkor nem egy hiteles képet látsz - mint mondjuk legkedvesebb tanárod - hanem egy szubjektív szemekkel látott, olyan értékekkel megáldott valakit, egy olyan embert, akinek a tulajdonságaival azonosulni tudsz. És hát kivel tudsz azonosulni ? Hát nyilván - aki jó.
Érdekes dolog, hogyha elhiszed magadról hogy milyen magabiztos, vagy mondjuk vonzó vagy, akkor ez nemcsak rád hat, hanem a környezeted is elkezd így látni. Tehát az ego nemcsak rád hat, hanem a körülötted lévőkre is.
Lényeges az is - ahhoz hogy egy embernek egészséges énje fejlődjék ki fontos, hogy empatikus legyen, mások helyzetébe bele tudja élni magát, jó-rossz helyzetekben együtt tudjon érezni. Tudja, hogy mi a jó, mi a rossz, és hogy a rosszul megélt dolgaitól, nem megfelelő tetteitől el tudja határolni magát, sokszor leseperve akár feledésbe is merüljön.
Ugyanis ha sokat rágódik a hibákon, akkor saját magáról negatív számlát állít ki, az pedig egyenes út a depresszióhoz, és akár az önbántáshoz.
Ha viszont kívülről vizsgálunk egy embert, az ego-ját, akkor az nagyjából reális, hisz élete, tettei, viselkedése, minden ami történt vele és általa - beleszámít. (feltéve ha valóban ismerjük)
A demencia során apránként az ego elvész. Egy idő után a beteg már a kisgyermekkorban él, amikor az anya és ő "egy párt" alkotott. Nincsenek emlékek, nincs semmi szinte ami büszkeséggel töltheti el. Nem tudja mit tudott, és mit nem tudott, nem tudja milyen sikerei, sikertelenségei voltak.
Csak az alapvető dolgok maradnak. Enni akarok, szomjas vagyok, ezt akarom, azt akarom, ellopták, elvitték, nem tudom hol vagyok.
Nekünk kell segíteni abban, hogy minél később jussunk el erre a szintre, hogy maradjanak - naponta gyakorlással - emlékek legalább a legfontosabbakról, hogy érezze, hogy volt ő valaki - és valójában most is az, hisz tettei, egykori érzései, sikerei, sikertelenségei, semmi sem változott ami körülvette. Egyetlen dolog ami beleszólt mindenbe - egy betegség.
Az pedig nem ő, csak egy "kellemetlenség". A demencia valami rossz, ami beleszólt az életébe. Ő attól még emberileg ugyanaz maradt....
Fotó: Pixabay
Megjegyzések
Megjegyzés küldése