A demensnek is jó lenne egy kutya

Egy demens betegnek valódi áldás egy kutya

Vagy egy cica, esetleg egy akvárium - tele halakkal. Demensként hidd el - örülni fog.  De az igazi mégis a kutyus még akkor is, ha társasházban laktok.

Jó - persze ha addig még nem volt a lakásban soha, akkor nem könnyű megszokni, hogy egy virgonc jómadár egész nap futkorászik, csahol, tépdesi a papírt, és néha még odapiszkít.

Viszont  van kivel foglalkozni.

Ha még az elején tartotok a betegségnek teljesen át lehet ruházni a mamára, papára kutyusunk ellátását, gondozását, nevelését, sétáltatását.

Jót tesz az önbizalomnak, hogy gondoskodhat valakiről, és tud is megfelelően gondoskodni.

Később pedig már az is elég lesz, jó érzéssel tölti el -  ha időnként bemegy a szobába a szőrmók, a beteg meg megcirógathatja annak a nagy, szőrös, fekete állatnak a buksiját. 

Úgyhogy beszéljétek meg, nem biztos hogy könnyű lesz rávenni, hisz sokszor semmihez sincs kedv. De ha tudjátok, hogy amúgy imádja az állatokat, csak most makrancoskodik egy kicsit - nyugodtan vigyetek haza egy kis rosszcsontot - ha meglátja úgyis ellágyul, és azonnal megszereti. 

Lesz kit simogatni, szeretgetni, néha morcogni rá. Nem fogja tovább egyedül érezni magát, és fontos lesz valaki számára. És nélkülözhetetlen.

Ez pedig nagy dolog. 

Nekünk elvileg nem jött be. Anyósom, mikor meglátta a jómadarat - első szava az volt: Hát ez meg minek kellett?

Napközben eleinte pár órát egyedül voltak, ilyenkor aztán ment a haddelhadd.

Légycsapóval kergette a kutyust, vagy összehajtogatott újsággal. Nem szerette ha ugat, nem szerette, ha utánament, nem szerette, ha kaparta az ajtaját.

De megosztotta vele a paprikáját, a szalámiját, az ebédjét.

És figyelte, hogy mit csinál. 

Mikor hazamentünk, akkor panaszkodott egy sort: Ez a kutya borzasztó... Bezzeg az én Fifim, az nagyon ügyes volt. Az már két hetes korában szobatiszta volt.... 

Heteken keresztül nem volt más, csak a panaszkodás, panaszkodás, panaszkodás.

De mikor azt mondtam, hogy jó - akkor összeszedjük a cuccait, és bevisszük a menhelyre, hisz anyuka nyugalma fontosabb mint egy kölyökkutya - képes volt felhívni a menhelyet, hogy "ugye nem veszik be"? 

Innentől - bár mérgelődött néha a kergeségein - kijutott néha egy kis simogatás is. 

És a végére egész jól elvoltak, sokszor még az ágyára is felengedte - sőt.... Kifejezetten szerette ha ott volt, és dédelgethette. Demensként is az érzelmek még adottak.