Életveszélyes állapotok - öngyilkossági gondolatok

Aminek szinte alapja mindig valamilyen pszichiátriai betegség, jelen esetben - mint legtöbbször - a depresszió. A depresszió pedig egyik első tünete lehet a demenciának. Ráadásul a 70 év feletti korosztály az egyik legveszélyeztetettebb öngyilkossági gondolatok, és befejezett öngyilkosság terén. Tehát számunkra is fontos tudás az, hogy hasonló vészhelyzetben mit tehetünk.

Sajnos ha valaki súlyos depresszió állapotába kerül, akkor nagy eséllyel minimum az öngyilkosság gondolata felmerülhet, közülük elég nagy arányban valamilyen módon meg is kísérlik... 

Ezért egyrészt nagyon fontos - hogy észrevegyük azt, ha betegünk depresszióval küzd, és tudatában legyünk a veszély jeleinek. 

Rendkívül fontos: amennyiben öngyilkossági szándékra gyanakszunk ne óvatoskodjunk, ne köntörfalazzunk, hanem a világ legtermészetesebb dolgaként egyszerűen kérdezzünk rá, hogy valós-e a feltételezésünk. Hogy miért, azt majd később.

Az alap, hogy szinte tévedhetetlenül felismerjük, ha valaki depressziós, súlyos depressziós állapotba kerül. 

Ha kicsit is ismerjük hozzátartozónkat, gondozottunkat akkor szembe fog tűnni, hogy megváltozott a viselkedése. Olyan, mintha kicserélték volna. Mondjuk - míg régebben séta közben kézen fogva mentünk, most mellettünk bandukol, szinte mintha ott se lennénk. Akár karba tett kézzel, akár a háta mögött összefogott kézzel. Ez testbeszédben annyit tesz: nem érdekel a környezet.  Ha meg is szólal, akkor szinte mindig csak azzal a témával kapcsolatban, ami már jó ideje foglalkoztatja. Még ha maga a demencia, vagy a demencia diagnosztizálása hozta is elő a depressziót akkor sem biztos, hogy a betegség körül forog az agya. Lehet, hogy azt gondolja, hogy valakivel régen nem úgy viselkedett ahogy elvárható lett volna, nem figyelt rá kellőképpen, vagy akár a megélhetését, lakhatását félti - akár irreális veszélyek miatt. Volt egy ismerősöm, aki közeli hozzátartozójának halála után nagyjából egy évvel lett súlyos depressziós. Nyilván fokozatosan fejlődött ki, és visszapörgetve az időt nem sokkal édesanyja halála után kezdődött a folyamat, csak még enyhe formában. A változást viszont más történésekre fogtuk még akkor. Idővel rájöttünk, hogy öngyilkossági gondolatai is vannak. Ekkor már szinte biztos, hogy jelez a gondozó ösztöne is, mert az idegesség, feszültség ragadós, és mivel minden megváltozik, mindent másképp csinál mint régen - ezért szinte lehetetlen hogy ne vegyük észre. 

Bár az alap problémája bűntudat volt értelmetlen költekezés miatt - ami nem volt olyan mértékű, hogy a család megélhetését veszélyeztette volna - önmarcangoló gondolatai édesanyjával, lakhatásával, és más pénzügyekkel kapcsolatban jöttek elő. Ráadásul nem reális módon. Az állandó elmélkedésnek, osztásnak-szorzásnak, állandóan azon a 2-3 témán gondolkodásnak az lett az eredménye, hogy már olyan problémákon elmélkedett szinte tényként, ami meg sem történt, és esélye se lett volna. Egyik ilyen gondolata az volt, hogy demens édesanyját gondozva mi lett volna, ha fáradtan, idegesen több inzulint ad be, és édesanyja bekómál emiatt, majd meghal. Ezért le is tartóztathatják, és ha megtudja ezt a rokonság, akkor neki vége, mert nem lesz soha nyugta. Másik gondja az volt, hogy az édesanyja lakására járó - aktuális évben még kapott - lakásfenntartási támogatást  ő jogosulatlanul veszi fel (alanyi jogon jár) hisz ő nem az anyja - akkor ezért ha visszanézik, hogy már hány hónapja kapja azt a pár ezer forintos támogatást, akkor biztos hogy börtönbe csukják....

A példákból látszik, hogy bár van egy valóságközeli alapja az önemésztésnek - hisz előfordulhatott volna, hogy fáradtan, álmosan, esetleg bevéve nyugtatót - több inzulint ad be a kelleténél - ám a realitáson jócskán túllőtt, hisz egyrészt erre van gyors segítség - szőlőcukor, vagy valami édes készítmény fogyasztása, másrészt meg nem történt dolgokért nem jár büntetés. 

Ugyanez a helyzet a lakásfenntartási támogatással. Valós alap az, hogy a támogatást édesanyja kapta azért, mivel nyugdíjas, viszont az a fajta támogatás amit későbbiekben ő is ugyanúgy megkapott a bérbeadó kezdeményezésére - nyilván jár neki is. De ha még nem is lett volna így, akkor sem börtönbüntetés a következmény. 

Egyszerűen annyi történt, hogy túlpörgött. Erre az állapotra az jellemző, hogy egy, vagy csak pár dologra fókuszál a beteg, és képtelenség belőle kizökkenteni. Bármi más felé próbáljuk elterelni a gondolatait - biztos, hogy valami összefüggést talál és visszatér az eredeti gondolatmenetéhez. 

Ilyenkor már ideges, indulatos, izgágább, mindenért türelmetlen. A szeme nem olyan kifejező mint régen, olyan mintha állandóan a messzeségbe révedne. Érzelmeket nem igazán lehet kiváltani - egy várat épít maga köré. Ha szükséges még eljátssza az örömöt, de azzal a kínvigyorral: csííííz... 

Az egyfolytában szorongó embert gyakran gyötri a sírás, és ha alvászavarral is küzd, márpedig egy depressziós vagy túl sokat alszik, vagy képtelen lehunyni a szemét, és olyankor az éjszakai fennlét alatt csak saját gondolatait hegyezheti még tovább. Ekkor mind reménytelenebb közegbe kerül, azt érzi hogy lehetetlen ebből a helyzetből kikecmeregni, valójában fölösleges bármit tennie, mert úgyse fog sikerülni, és ereje sincs hozzá. Viselkedésén zavarodottság látszik, logikátlanul tesz dolgokat: mondjuk még fel sem öltözött mondjuk egy hozzátartozóval találkozást  várva, de a maszkot már felvette, pedig még a zokni sincs rajta...

Ha hasonló tüneteket észlelünk, akkor abban biztosak lehetünk hogy betegünk vészhelyzetben, krízishelyzetben van - ahonnan  legjobban, leggyorsabban egy szakember tudja csak kihozni. Mi csak akkor, ha van valamiféle előképzettségünk. Tudjuk ilyenkor mit lehet, és mit nem szabad tenni. 

Azt tudni kell, hogy aki ilyen helyzetbe kerül és megfordul agyában az  öngyilkosság gondolata legritkább esetben a halálra vágyik. Ő azt szeretné, hogy a problémájára segítség érkezzen, szeretne legtöbb esetben az őt foglalkoztató bajokról beszélni, de  ahogy ő szeretné, ahogy ő látja. Ebben a helyzetben nagyon befolyásolható állapotban van, hisz egy súlyos depressziósnál elvész az akarat. Neki most egyetlen célja van, mégpedig az - hogy végre nyugodt lehessen, mert számára már elviselhetetlen az állandó feszültség. 

Ha van lehetőség, a beteg együttműködő, és nincs közvetlen vészhelyzet - megpróbálkozhatunk pár kérdéssel, megállapítással - a lényeg, hogy ne mi tartsunk előadást, mert annak nem lesz hatása, hanem próbáljuk meg őt beszéltetni.  Persze elvonultan, nyugodt környezetben - mások ne lehessenek tanúi az egésznek, mert úgy biztos nem fog megnyílni.

Megkérdezhetjük tőle, hogy mit szeretne a legjobban, mi az, amire most a legnagyobb szüksége lenne, amire a legjobban vágyik. Közben, ha válaszol figyeljünk, éreztessük figyelmünket, és ne sürgessük, ne fejezzük be a mondatát. Ha szünetet tart, nyugodtan mondhatjuk hogy "Igen, értem - figyellek..." - Ezáltal tudja, hogy valóban meghallgatásra talált. Nyugodtan kialakíthatunk kontaktust is. Ha közelebbi kapcsolatban vagyunk vele megfoghatjuk a vállát, megsimogathatjuk közben, adhatunk egy puszit a homlokára, és úgy intézzük, hogy mikor beszél, akkor lehetőleg mindig a szemébe nézzünk. Ha ideges nagyon, látszik hogy zaklatott, sírhatnéka van - akkor világért se azzal jöjjünk, hogy ez egy férfitól elég szánalmas, legyen erős, és a többi, mert jelen pillanatban pont az nem megy. Hangoztassuk, hogy megértjük, mondhatjuk nyugodtan azt is, hogy nekünk is volt már hasonló helyzet, és bizony nálunk is eltörik a mécses ha gondunk van. Ez egy teljesen természetes folyamat. A természet erre találta ki a sírást. 

Ha látjuk, hogy túlpörgette magát, akkor próbáljuk egy kicsit lazítani. Ajánljuk neki azt, hogy most egy picit lassabban fogunk lélegezni. Ez több szempontból jó. Egyrészt eltereli a gondolatait, másrészt a kevesebb oxigén kizökkentheti kicsit a pánikból. 

Jöhet a "szeretnék segíteni", "itt vagyok veled, és tudom mit élsz át". Legyünk vele együttműködők, ha sír, akkor adjunk neki zsepit, ha épp elfordul, mert adott pillanatban nem akar beszélni, vagy szégyelli hogy könnyezik, akkor időt adjunk neki, de maradjunk vele - csak csendben. 

Ha panaszkodik, mondja a problémáit, ha olyanokat is amit rosszul, túl feketén lát - hagyjuk hogy elmondja, ezzel is könnyebbül. Ha befejezte, vagy várja a reakciónkat, akkor mondhatunk neki valami hasonlót - "értem a problémád, tényleg nehéz a helyzet, érhető hogy így érzel." - Nem kell félni, ettől semmiféle lovat nem adunk alá, hanem azt tapasztalja amire szüksége van - együttérzést, megértést.

Nem az a lényeg ilyenkor, hogy töviről-hegyire tudjuk, hogy mi miért történt, miért van pontosan lelkiismeretfurdalása, bármi, mert ilyen helyzetben nem az a lényeg, és a felbolygatással inkább csak zaklatottabbá tehetjük. Jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy megtudjuk - mi lenne jelenleg számára a legjobb, mire vágyik, vagy kinek a jelenlétére. Ha azt mondja hogy ránk, akkor nyert ügy, mert ott vagyunk, segíthetünk. Ha mást hívna, akkor pedig támogassuk ebben, ne a sértődöttség vezéreljen - hogy mi mindent megtennénk érte, közben neki meg más kell. El kell fogadni, hogy jelen pillanatban ő teljesen más lelkiállapotban van mint máskor, és számára most az a legfontosabb, hogy így, vagy úgy, de ez a zaklatottság elmúljon. Százszor jobb, ha más segítségét kéri a bajban, mintha begubózik és az öngyilkosságot választja....

Ilyenkor aki próbál segíteni valójában az a dolga, hogy meghallgassa. Nem szabad erőltetni, a lényeg hogy ott legyünk mellette. Ha beszél a lehető legtöbb módon jelezzük hogy figyelünk rá. Lehetőleg szembe legyünk vele, hogy ő is láthassa hogy viszonyulunk. Nézzünk a szemébe, kövessük gesztikulációkkal mondandóját. Bólogassuk, nézzünk együttérzően, dőljünk egy picit előre, feléje. 

Hozzátartozóként ismerjük nyilván az életét. Mindenkinek vannak olyan élményei, eredményei az életben, amit tud magáról, amire büszke. Ezekre a dolgokra valahogy emlékeztetni kell. Persze nem lekezelően, kioktatóan, hogy: Hogy lehetsz ilyen buta, hogy ilyesmi megfordul a fejedben, pedig más örülne, ha elmondhatná magáról, hogy....

Helyette inkább beszéltessük róla, emlékeztessük rá - hisz ő most  pont a sikereire nem emlékszik, csak a rosszra koncentrál. 

Valami olyasmi mondat a legjobb ilyenkor - Milyen jól fociztál annak idején - úgy szerettelek nézni a pályán, szerettem hallgatni a történeteidet.... - vagy - Olyan büszke vagyok rád, hogy ennyire sikeres vagy a szakmádban. Úgy szerettem volna mindig egy kicsit többet tudni róla. ---Bármit hozzunk elő, amiben tudjuk, hogy számára örömet okozott valaha.

Ha sikerül szóra bírni a témában, akkor már egy kicsit tágítottuk is a falat a saját maga körül felvont várban. Lazítottunk a beszűkültségen. 

Minden embernek vannak időről-időre gondjai-bajai-problémái, ezeken általában sikeresen túljut. Nagy eséllyel a gondot okozó problémához hasonló is történt már  betegünk életében, csak akkor sikeresebben megküzdött vele. Próbáljuk meg erre emlékeztetni. Hasonló közlendővel esetleg - Emlékszel? Két éve is volt már egy nehéz időszakod, akkor is  túljutottunk rajta.  Hogy is csináltad? Mi volt az, ami segített neked? 

Ha még nem túl mély a depresszió, akkor általában ezek a kérdések segítenek legalább annyiban, hogy legyen időnk pszichológushoz, pszichiáterhez fordulni. 

Ha azt érezzük, hogy betegünknek mégis öngyilkossági gondolatai vannak kérdezzük meg szemtől-szembe, nyugodt hangon tőle - mintha csak arról érdeklődnénk, hogy tegnap volt-e boltban. Nem kell félni, ettől nem fogjuk belekergetni - sőt... Számára most a megértés a fontos, hogy egy hullámhosszra kerüljön velünk. Amilyen természetességgel kérdezzük, ő ugyanúgy fog válaszolni. És ha netán azt mondja, hogy igen - mostanában sokat elmélkedik ezen, akkor a világért se azzal jöjjünk, hogy ez egy nagy butaság, mert milyen fájdalmat okozna a környezetének, meg amúgy is milyen sikeres, stb. Erre nem lesz vevő. Jelen pillanatban nem érdekli más, és főleg - nem tud adott pillanatban más fejével gondolkodni. Arra viszont  érzi: segíteni akarunk. Ha öngyilkossági gondolatai vannak, akkor az egyedüli segítség - a szakember. Úgyhogy bármilyen formában, de irány az orvos. 

Tehát ha a probléma továbbra is fenn áll, tapasztaljuk esetleg a rosszabbodást, ki sem akar kelni már az ágyból, szinte az egész napot, egész éjszakát átalussza, nem eszik, vagy épp egyfolytában rágcsál, elzárkózik a környezetétől , nagy hangulatváltozásai vannak, az eddig szomorú, befelé forduló ember hirtelen nagyon jókedvű lesz,  révedezik, vagy pont fordítva - szinte aludni sem tud, leoltogatja mindenütt a villanyt, szereti a sötétet, sírdogál, esetleg gyógyszert gyűjt, sokat nézeget ki az ötödik emeleti ablakból, de bambulósan, fölöslegesen találunk kést az asztalon, vagy ide-oda eldugva... esetleg utalgat is öngyilkossági szándékra,  (Az esetek döntő többségében valamilyen módon a beteg jelzi, hogy milyen gondolatai vannak, kimondja hogy sz.r a világ, elég volt már mindenből, nem érdemes tovább vacakolni, értelmetlen minden, stb.) NE VÁRJUNK, FELTÉTLEN HÍVJUNK MENTŐT - JELEZVE HOGY KÖZVETLEN ÉLETVESZÉLY ÁLL FENN, MERT A BETEGNEK ÖNGYILKOSSÁGI GONDOLATAI VANNAK. A mentős meg fogja kérdezni, hogy a beteg agresszív-e, esetleg olyan-e a helyzet, amikor per pillanat magának ártani akar. Fontos kérdés, mert ilyenkor nem csak mentőt küldenek ki, hanem rendőrt is. Ne tartsunk tőle, nem bántani akarják, felelősségre vonni, csak a biztonság kedvéért őt magát, és a környezetét védeni. Ha módunkban áll mi is bevihetjük a legközelebbi sürgősségi osztályra, ahol eldöntik, hogy szükség van-e kórházi ellátásra. Ha úgy tapasztalják, hogy a lehetőség valóban fennáll, akkor kötelezően elrendelik a gyógykezelést. Ne tartsunk attól hogy "a feje felett intézkedtünk" és ezért majd  a beteg  megharagszik... Mert ahogy tisztul a tudata, mikor már képes reálisan átlátni a problémát - onnantól azt is tudni fogja, hogy az ő érdekében cselekedtünk, mégpedig azért mert fontos nekünk, mert szeretjük. 

Fotó: Pixabay